Haza a mélyben

Egyáltalán nem gondolom azt, hogy egy 13 éves kárpátaljai gyereknek Ukrajnát a hazájának kellene tekintenie. Ám azt még kevésbé tartom egészségesnek, ha „Az én hazám” témáját úgy rajzolja meg, amint ezt a nemrégiben szervezett gyermekrajz-pályázat egyik  beregszászi nyertese tette. Veszélyesnek és károsnak vélem, ha a szülők-oktatók ilyen szellemben nevelik a kárpátaljai magyar gyerekeket és súlyosan hibásnak tartom a zsűri döntését, hogy ezt a rajzot a díjazottak közé sorolta. A haza fogalma persze a kárpátaljai (és általában a külhoni) magyarok számára eléggé problematikus, de kellő realitásérzékkel, józan ítélőképességgel és némi  bölcsességgel jó válaszok is adhatók a valóban kényes kérdésekre.

Felelős magatartású szülőnek-oktatónak nem szabad elősegítenie azt, hogy a gondjaira bízott tizenéves hamis (és káros) illúziókba kapaszkodjon. Három pillérre támaszkodó olyan identitás kiépítésében kell aktívan közreműködnie, amelyben azonos hangsúlyt kap a szülőföld és annak hagyományai iránti szeretet, a lakó-ország realitásának az elfogadása és az erős, korszerű magyarságtudat. E három tényező, ha nehezen is, de összeegyeztethető. Ám ha ehelyett az eszmélő emberkét a felnőtt az irredentizmus eszméivel oltja be, azaz olyan nézetekkel, amelyek lehetetlenné teszik az egészséges és az adott léthelyzetben használható magyarságtudat kialakulását, akkor a lehető legnagyobb kárt okozza mind a szemléletét most kialakító serdülőnek, mind annak a közösségnek, amelynek frusztrált, beilleszkedni képtelen, hamis valóságképpel viaskodó tagjaként képtelen lesz értelmesen és hasznosan megélni kisebbségi helyzetét. A hamis történelmi nosztalgia üres illúzióin ringatózó torz magyarságtudat mindenütt zsákutcákba vezet, de Ukrajna vaskos valóságával ütközve sérülésen és kudarcon kívül mást nem eredményezhet. Miközben megszakad a szívem a beregszászi templom köré egy rég elveszett, lassan száz éve mélyre süllyedt ország határait rajzoló tizenháromévesért, aközben dühöt érzek azokkal a felnőttekkel szemben, akik a teljesen hamis hazakép kialakulásáért felelősek.

Igaz, mindezen olyan nagyon nem lenne szabad csodálkoznom: az elmúlt hónapokban a szülők generációjához tartozó kárpátaljai irodalmár és újságíró kollégáim közül ötöt (!) kellett kizárnom ismeretségi körömből a közösségi portálon. A beregszászi költőnő az EU-zászlót égető jobbikosok videóját népszerűsítette egyetértőleg; egy beregszászi lap vezető szerkesztője és egy író-költő-újságró meg éppen hogy ennek a pártnak a tagjaival fotózkodott látható büszkeséggel; a viski tollforgató elvakult nacionalizmusában az „oláhok, tótok és rácok” „kitenyésztéséről” beszélt; országos lapunk vezető munkatársa rendszeresen a leguszítóbb magyar internetes portál cikkeit osztotta meg cigányozó és zsidózó saját hozzászólásai kíséretében. Mindegyiküknek elmondtam, hogy az az eszmerendszer, amelyhez csatlakoztak, nem emeli fel a magyarságot, ellenkezőleg: a mélybe taszítja – ám ha a történelmi példáknak nem hisznek, nekem ugyan miért hinnének. És miért ne örvendeznének azon a rajzon, amely engem végtelenül szomorúvá tett.

---

 

mi segítheti a laptop-használatot?

A bennünk rejlő jobbikos

Sarnyai Tibor:

A bennünk rejlő jobbikosról

Bevalljuk, vagy sem, Magyarországon a második legnagyobb párt a Jobbik. Népszerű, mert egyszerű, zsigeri válaszokat ad nagyon komplex problémákra. Kimondja, amit a civilizáció, a kétezer éves kultúra, az emberi gondolkodás fejlődése elfojtott bennünk. Nyíltan ragadozó, nem álmodozik a bárány és az oroszlán békés együttéléséről. Gyomorból szól, nem az ész, vagy a szív nyelvén. Ahogyan sűrűn tesszük ezt mindannyian. Legfeljebb néhányan később szégyellik ezeket a reakciókat.

Ha odafigyelünk, miről beszélnek az emberek a villamoson, a piacon, a kocsmában, könnyű a sűrűn elhangzó radikális mondatokat kiszűrni. Nem csak a „Tavaszi szél vizet áraszt” megkapó szépsége a néplélek, hanem ez a mocsok is. A buzikat minden második, a cigányokat minden ötödik, a zsidókat tán minden tizenkettedik mondatban küldi el valaki melegebb éghajlatra. A demokrácia működéséről, a politikusokról, a nagy társadalmi alrendszerek működéséről is megvan az állampolgárnak a maga véleménye. Sommásan. Sarkosan. Káromkodva. Keserűen.

Lószart fog ő tízezer leütéses tanulmányokat olvasni a romák felemelkedéséről, az egyenjogúságról, a szexuális magatartásról. Menjenek a kurvanyjukba mind a mások, ez itt a mi országunk (a „mi” persze nehezen körülírható, de ez a balladai homály a legfőbb jóság, és szavazatra váltható kincs benne).
Nem bátorít senki arra ma Magyarországon, hogy higgyek a komplex megoldásokban. Bonyolult, nehezen érthető és vaskos kudarcokkal záruló reformok évtizedei után nehéz lenne újra elhitetni, hogy a cizelláltan beszélő, öltönyös, kifogástalan modorú uraknak van megoldása arra, hogy több pénz legyen a pénztárcámban. Nagyon úgy tűnik – így, kívülről szemlélve –, hogy leginkább arra vannak megoldásaik, hogy az ő pénztárcájuk dagadjon.

A bennünk rejlő jobbikos természetes dolog. Jólneveltségünk, kulturális örökségünk, toleranciánk születésük pillanatában legyőzi ezeket a zsigeri válaszokat egészen addig, míg nem bőszítenek fel bennünket a végletekig. A Jobbik a hazai politikai kereslet–kínálati piac egyik nagy nyertese, mert politikusaik felismerték, a finomkodás sutba hajítása voksokat eredményez. Ők a politikából szeretnének jól megélni a kubikolás, a levéltároskodás vagy a jogászkodás helyett, ehhez pedig kell a szavazat. A bőszült, az establishmentet egészében utáló állampolgár protestszavazata.

Azt gondolom, ha a családom, pénztárcám, egészségem, házam környéke kérdéskörei megnyugtatóan rendeződnek, az állampolgárok döntő többsége elveszíti a fogékonyságát a radikális megoldások iránt. Rendezett anyagi viszonyok között, jó iskolában tudva gyerekeimet, megfelelő kórházakban gyógyulva egy nagy frászt fogok lázadni a rendszer ellen. De amíg ilyen szar alakok ilyen gyengén muzsikálnak, észveszejtően könnyű megoldás azt mondani, hogy ezek mind buzicigányzsidók, akik meg akarnak engem ölni.

A regnáló politikai elit bizonyítványába bevésett oltári nagy elégtelen érdemjegy a Jobbik minden tette. A bizonyítvány magyarázgatása pedig csakis Karinthynak áll jól. Ehelyett jól kormányozni nem kellene már valakinek?

---

 Vendégposzt. Szerző: Sarnyai Tibor. A eredeti megjelenés: A bennünk rejlő jobbikosról

Olvasd el ezt is: Fenyeget-e a Fidesz-Jobbik koalíció?

Schmitt Pál plágium-magyarázata a Parlamentben

Virtuális Magyar Köztársaságom egyenesben közvetíti a doktori címétől megfosztott, menthetetlen plágium-botrányba keveredett - ám államfői pozíciójához mindeddig ostobán ragaszkodó - Schmitt Pál „köztársasági” elnök magyarázkodását 2012. április 2-án, 13 óra kezdettel.

Frissítés: Bár a korábbi szánalmas érvekkel az elnök újra igyekezett kibújni a plágium vádja alól, végül mégis megtörtént, amit már egy ország várt:

Schmitt Pál bejelentette lemondását

 

(Kattints az indító háromszögre! - az egyenes közvetítés végeztével a közvetítés felvétele lesz látható.)


Az viszont teljesen nevetséges, ahogy a kormányoldal utólag is mosdatja Orbán Viktor szerecsenét. Szerintük a lemondás SP erkölcsi nagyságát bizonyítja. Haha. Bizony mondom, erkölcsi silányságra, hitvány és megvetendő emberi jellemre utal mindaz, amit Schmitt az elmúlt hónapokban művelt. Se kiállította magáról a bizonyítványt a magyar politikai jobboldal is. 

• Lemondott Schmitt Pál - plágium
• Schmitt Pál lemondott - plágum

---

A tudományos etika nem változott!

2012.03.31. (Budapest)

Az OSZK-büfé ablakából kinézve látom, hogy egy csomó rendőrségi autó, autóbusz parkol a vár belső udvarában. Eszembe jutott, hogy valami tüntető küldöttség mostanában hoz fel a Sándor palota elé egy lemondásra felszólító levelet Magyarország első emberének. Gondoltam, megnézem. Valóban, egy maroknyi tömeg csoportosult az elnöki rezidencia előtti, nem túl nagy téren, s egy szónok az unalomig ismert vádakat (amelyeket, úgy tűnik, hogy a címzettet leszámítva már mindenki ért: a jelenlegi magyar köztársasági elnök egy korábban készült doktori disszertációja szövegének nagy részét lopta, no!) sorolta. Olykor a tömegből „bátor” bekiabálások: Schmitt Pál takarodj! vagy Saller, koki! A két idézett beszólás közvetlen mellettem hangzott el, így módomban volt megfigyelni, hogy a bátor tüntetők, mihelyt elrikkantották magukat, azonnal találtak valami fontos szemügyre veendő dolgot a cipőjük orrán. Ha nem muszáj, azért az arcukat nem óhajtják adni véleményükhöz. Számomra több tanulsága is van a tüntetésnek: 1. kevesen voltunk. Mondjuk maximum ötszázan (de matematikában mindig gyenge voltam), s ez egy ilyen horderejű eset kapcsán szánalmasan kevés; 2. az a kevés is vélhetően inkább csak bulinak látta, ahol anonim módon jól be lehet kiabálni, anélkül, hogy bárki is azonosítani tudjon; 3. az arcukat, véleményükkel együtt tulajdonképpen csak a szónokok vállalják; 4. a köztársági elnök is adta a formáját, mert szerintem, ha olyan nagy legény, szépen ki kellett volna jönnie az erkélyre, s szólnia a népéhez… Ez persze már eszement naivitás a részemről, hiszen ugyan mit tudott volna mondani? Azt, hogy most pedig már tényleg meggyőztetek: lemondok? Ugyan már!

Itt nem jelent meg

Ott, az arctalan bekiabálók között jutott az eszembe (újfent), hogy mindazoknak, akik nagyjából akkoriban (tehát a rendszerváltás környékéig) szereztük meg az egyetemi doktori fokozatunkat, s akik óriási energiákat fektetve bele, valóban becsülettel dolgoztunk rajta, igen, nekünk kellene kikérni magunknak a Schmitt Pál-féle benyögéseket (az akkori szabályoknak megfelelően; akkor még írógépen írtuk a munkákat - Istenem! Hát ha lúdtollal is írta, a szabályok ugyanazok! Tudja egyáltalán, hogy miről beszél ez az ember?); illetve a Kerényi Imre-féle végtelenül cinikus megjegyzéseket (lássuk be, abban az időben így osztogatták ezerszámra a doktori címeket!). Honnan szedik az efféle alakok az ilyesmit? Lehet, hogy ő úgy szerezte, ha egyáltalán van neki, de a környezetemben (Filep Tóni, Viga Gyula, Lukács Laci, Szapu Magdi, B. Kovács Pista, Fehérváry Magda, Farkas Vera stb., de az összes akadémikusunkat említhetném, akik sorra ezzel kezdték szakmai életútjukat!) igenis mindenki keményen megdolgozott érte, s tudományos pályafutása fontos, kikerülhetetlen állomása volt ennek a fokozatnak a megszerzése. Miről beszél ez az ostoba fajankó?! És az érintettek miért nem szólalnak meg?

És még valami: korábbi és mostani doktorandusaim nevében is kikérem ezt a cinikus, elmaszatoló hozzáállást! A szabályok gyakorlatilag ugyanazok, mint voltak kilencvenkettőben (a tudományos etika nem változott!), s ezek a gyerekek keményen, becsületesen megdolgoznak, megdolgoztak ugyanazért a doktori címért, ami Schmitt Pál neve előtt is díszeleg…

(Liszka József, habilitált egyetemi docens naplójegyzeteiből)

---

Új tudományág - és legendárium

Valami pozitívumot keresve az egyre cifrább ügy tegnapi fejleményeiben - Dr. Plágium – Schmitt P. áldoktor azt találtam írni, hogy páratlanul izgalmas bölcsészi-szociológusi kutatási téma lehetne a Schmitt-plágium ügye, társadalmi-politikai vonatkozásainak teljes körű feltárásából remek valódi disszertációt lehetne írni. Ma már azt is tudom, mi annak a tudományágnak a neve, amely az effajta ügyeket vizsgálja: egyrészt magát a plagizálást, másrészt az erre lehetőséget adó (netán ezt ösztönző) társadalmi körülményeket, harmadrészt – és leginkább – azoknak a politikai reakcióknak a természetét, amelyek egy ilyen ügyet öveznek.

De nemcsak a tudományágnak lehetne a neve, hanem annak a kialakulni látszó mondavilágnak is, amely révén az ügy egyre inkább eltávolodik a tények valóságától és átcsúszik a mesék és legendák, hitek és dogmák világába. Biztos vagyok abban, hogy a schmittológia megszületése nem egyszeri és nem spontán jelenség. Igaz, hogy egy szélhámos politikai tündöklésének és várható csúfos bukásának a története révén nyer megfogalmazást, de az is bizonyos, hogy a mai magyar viszonyokra roppant jellemző társadalmi igény és szükségszerűség hozta létre. 

• Lásd ezt is: Lemondott Schmitt Pál

---

Apám újabb tyúkja

Constans Siverick:

Mese felnőtteknek, avagy:

Apám újabb tyúkjának története

Hol volt, hol nem volt, a Lajtán és Kárpátokon innen, volt egyszer egy Köztársaságtalanított ország és annak egy köztársaság nélküli köztársasági elnöke… Mesénk főhőse sokat próbált hős volt, igazi legény a gáton. Úgy forgatta a párbajtőrt, mint rajta kívül kevesen széles e világon. Nyert is lovagi tornát az Óperenciás tengeren innen (Münhenben) és túl (Mexikóvárosban) is.

Ám amikor az ifjonti hév elfogyott, hősünk új pályára lépett, ahol szintén sikert sikerre halmozott.

De hősünk nem volt megelégedve számtalan fényes sikerével, és a sportolói babérok mellé tudományos címre is vágott.

Telt, múlt az idő, és a tudományos babérokkal is koronázott, őszülő halántékú mesehősünkről egyszer kiderült: tudós címét bizony lopott anyagból szerezte magának, becsapva nagyhírű egyetemi urakat. Hősünk azonban szembenéz a vádakkal – kard ki kard! –, s váltig tagad: a vitatott mű minden sorát ő, csakis ő írta egyedül.

Itt most egy másik mese és annak párhuzama jut eszembe. A gyerekek jól ismerik azt másik mesét, a Lázár Ervinét: Bruckner Szigfridről, a költői versenyről és az Apám tyúkjáról. Akik mégsem ismernék, azok kedvéért felidézzük, hogy a Négyszögletű Kerek Erdőben kiírt versíró pályázaton Szigfrid költői elismerésre vágyott (engedjék meg, hogy ezt a részt hosszabban felidézzem):

„Ej, mi a kő! Tyúkanyó kend

a szobában lakik itt bent?

A reakció nem maradt el:

– Állj – mondta Mikkamakka, ezt nem te írtad!

– Hát kicsoda? – háborgott Bruckner Szigfrid. Ki az ördög írta volna, itt van, nézd meg a papírt, nem az én írásom ez?!

– Jó, jó – vágott közbe Mikkamakka –, de ezt már régen megírta Petőfi Sándor (…).

– Na jó – mondta Bruckner Szigfrid. – Tudok én mást is. (…)

Ej, kend, tyúkanyó, mi a kő,

itt bent lakik a szobában.

– Hahó – hadonászott Aromo – , ugyanazt mondod kitekerve! És ráadásul rím sincs benne.

– Rímnek kell benne lennie? – kérdezte Bruckner Szigfrid Mikkamakkát.

– Hát nem árt – mondta az –, de ne az Anyám tyúkját mondjad. Akárhogy forgatod, úgyis ráismerünk.

– Na jó – mondta Bruckner Szigfrid –, akkor nem az Anyám tyúkját mondom. Elkezdte:

Apám tyúkja. Írta Bruckner Szigfrid.

Ej, tyúkapó, mi a kő, itt bent

lakik a szobában kend?

– Megölni, lelőni, szétvágni, elzavarni, kirúgni, szétfűrészelni! – dühöngtek a többiek.

– Így nem lehet szavalni! – háborgott Bruckner Szigfrid.

– Bizony nem, mondta Mikkamakka. – Jobb is, ha abbahagyod. Itt csalással nem élsz meg.”

Eddig az idézet és a mese. A tanulság pedig, ha ezek után még lennie kell, annyi: nagy kár, hogy komoly, magukat tudósnak álcázó felnőttek már nem olvasnak meséket; talán ezért van az, hogy bár Bruckner Szigfridnek esélye sem volt a győzelemre, a meséken kívüli valóságban akár az Apám tyúkjával is babérokat lehet aratni.

Pedig jó volna ismerni a meséket, legalább a klasszikusokat, hiszen mennyi tanulság lakozik bennük! Például Andersen meséjéről a császárról meg az ő új ruhájáról, melyben mindenki: a dicső kamarás urak és más udvari emberek, sőt maga a császár is úgy tett, mintha nem azt látná, amit lát, mert ellenkező esetben, hogy a klasszikus meseírót idézzem: „a többiek a tisztségére méltatlannak vagy földbutának tartanák” őket.

---

Vendégposzt. Írta: Constans Siverick

Kocsma a magasban

„Hölgyeim és uraim, van szerencsém bejelenteni, hogy Illyés Gyula nagyszerű utópiája, a haza a magasban immáron megvalósult. Úgy hívják, hogy internet.”
 

Kocsma a magasban

 

Ha rászánnám magam, hogy süssek egy virtuális tortát, azon most tíz gyertyaszálat kellene meggyújtanom: épp tíz éve vagyok internetes ember, és nem csupán abban az értelemben, hogy ennyi ideje rendelkezem világhálós kapcsolattal, hanem – és főként –, amiatt, hogy kereken egy évtizede készítettem el első irodalmi weboldalamat. „Ez a honlap nem kárpátaljai, hanem irodalmi” – mondogattam akkoriban, összhangban megváltozott felfogásommal: abban az időben már nem a művek „helyi értékekben”, hanem általános esztétikai normákban igyekeztem gondolkodni. Hogy nézeteim formálódásában az internetnek nagy jelentősége volt, az bizonyos, amint az is, hogy az összefüggés fordítva is fennállt: kitágult szemléletemhez a világháló sokkal inkább alkalmasabb közegnek bizonyult, mint bármilyen korábban megismert.

„Hölgyeim és uraim, van szerencsém bejelenteni, hogy Illyés Gyula nagyszerű utópiája, a haza a magasban immáron megvalósult. Úgy hívják, hogy internet.” – hökkentettem meg a javarészt határon túli magyar írókból álló hallgatóságomat egy ekkoriban rendezett tanácskozáson. Amit mondtam, szinte szentségtörésnek hatott (talán még súlyosabbnak, mint amikor a tokaji Rákóczi-pincében rendezett borkóstoló idején egy felszolgálótól azt kérdeztem: „Tessék mondani, sör nincs?”), mert hiszen a népben és nemzetben gondolkodás fogalmaihoz szokott fülek számára az internet szinte szitokszónak számított. Bár kevesen ismerték, mindenki úgy tudta, hogy a világháló a globalizmus és kozmopolitizmus melegágya, valami olyan szörnyűség, amely egyáltalán nincs tekintettel nemzeti értékeinkre, pláne sérelmeinkre, ezért jóérzésű magyar író nem él vele, leginkább lenézi, megveti, s ha azt mégsem, arra azért semmiképpen nem vetemedhet, hogy nagy nemzeti költőnk magasztos szimbólumával összefüggésbe hozza. A lelkünk magasába emelt haza eszmei kategória, mibennünk épül, nem pedig valami ördöngös technikai találmány révén. A „tizenötmillió magyar” toposzát oly gyakran elzengők másképpen képzelték a határok fölötti összeborulást. Holott épp az elválasztó korlátok megszűnéséről beszéltem én is: ha valahol, akkor az interneten egymásra találhatunk, összefoghatunk, hiszen a hálóvilágot nem szabdalták fel Trianonban, nincs vízumkényszer, nem panaszkodhatunk semmiféle diszkriminációra, nincs szükségünk sem egyes, sem kettős állampolgárságra, egyenrangú és azonos esélyekkel rendelkező netpolgárok vagyunk mindannyian, miénk a pálya, a cybersztráda, csakis és kizárólag rajtunk múlik, mire használjuk, hová megyünk rajta, mit gyűjtünk be általa, és mit adunk át magunkból. Ha létezik a földrajzi, politikai, gazdasági, társadalmi megosztottságok fölötti virtuális Magyarország, akkor az bizony ott van fenn az interneten.

Eleinte nagyon csodálkoztam azon, hogy saját pátriámban milyen kevesen ismerték fel a világháló adta lehetőségeket. A saját jól berendezett identitásukba beleszokott írótársak sokáig idegenként mozogtak a digitális világban, nem volt kedvükre a gyors és intenzív információcsere, nem voltak felkészülve a külső visszajelzésekre, zavarta őket, hogy nem élhettek begyakorolt gesztusaikkal. Megszokták, hogy hallgatóságuk, olvasóközönségük úgy kezeli őket, mint a sorsavert magyarság szószólóit, kölcsönösen azt kapják, amit elvárnak egymástól: hitbéli megerősítést, biztatást a hősi kitartásra, a mégis megmaradásra. Magyarnak én itt születtem; a haza nem eladó; ez a táj bölcsőm és szemfedőm; hazaárulás minden terpeszállás; csak őrizz meg bennünket, édes, édes anyanyelv – mondták évtizedeken át a kárpátaljai költők (olykor még én is), közönségük pedig bepárásodott szemmel mindezt jóváhagyólag visszaigazolta.

Az interneten végre felszabadulhatunk – érveltem hallgatóságomnak –, érdemi dolgokkal foglalkozhatunk, hiszen senki sem volt kíváncsi a kisebbségi nyavalygásra. A hősi pátosz nevetségessé válik ott, ahol minden ködös eszmény mellé odakerülhet a józan ellenérv, ahol a hősi kitartásra így kérdeznek rá: és hol van a teljesítmény?

Nem arattam osztatlan sikert az előadásommal. Be kellett látnom, a világhálón valóban nem találják kisebbségi kuckójukat azok, akik ódzkodtak az egyenrangú megmérettetéstől. Beszélnek a magyar kultúra egyetemlegességéről, de valahogy úgy képzelik, hogy ebben a nagy egészben ők majd mégis megtartják a saját félreeső, más normákat érvényesítő ficakjukat.

Amikor itt lenne rá a lehetőség, a legtöbben talán ezért óvakodnak attól, hogy a magyarok virtuális hazáját belakják, tágasságát magukévá foglalják, mert megszokták csigaházukat, azt, hogy mindig visszahúzódhatnak hátrányos helyzetük mögé, megszokták, hogy elzártságukra hivatkozva felmentést kaphatnak bizonyos ismeretek és kihívások alól. Sebeiket felvakarva bármikor bizonyítani tudják a sérelmeiket, begyakorolták a hagyományos metaforikus kommunikációt – dehogy akarnak ők a rohanó nagyvilággal szinkronba kerülni.

Internetes korszakom elején legalábbis ez nagyon így látszott. Azóta sok minden megváltozott. Igaz, hogy kívülem egyetlenegy kárpátaljai írótársam sem tartotta fontosnak, hogy műveit a neten mindenki számára elérhetővé tegye, igaz, hogy a legutóbbi időkig kívülem senki sem akadt, aki saját blog vezetésére szánta volna magát – de aztán csak megmozdult valami. Először is felnőtt egy új generáció, amelynek tagjai már magától értetődő természetességgel használják az új technikát, néhányuk éppenséggel irodalmi pályára lépett, így született pár blog, szakmainak és alkotóinak szánt oldal. A fiatalokon kívül néhány velem egyívású írótársam is megjelent a közösségi oldalakon, bát túl nagy aktivitást még nem mutatnak, de legalább jelen vannak.

Ez pozitívum. Viszont negatív irányban is megváltozott valami – és ennek alig van köze mindahhoz, amit eddig elmondtam.

Ha nyolc-tíz évvel ezelőtt (ezt merem állítani) az internet egyfelől a szabad gondolkodás színtere volt, másfelől mutatott bizonyos „elitista” jelleget – ez mára megszűnt. Most ebből persze kihagyom a kezdettől jelen lévő és ma is tobzódó szex- és pornókínálatot meg a legolcsóbb bulvárt. Mert ami viszont ezen kívül elérhető volt, az valamennyire válogatott anyagnak látszott. Eleinte leginkább azok ismerték fel a net fontosságát, akik a szabad információáramlás, a liberális szellem, a szabad értékválasztás hívei voltak, ekként játszottak közre az olvasnivalók közzétételében, ekként viselkedtek. (Ez motiválta az én nagy lelkesültségemet is.)

Ma az internet, korábbi jellegét már-már elveszítve, gyakran inkább a kőkemény önérvényesítő csoportérdekek, a szívós önérték-sulykolók színterének látszik. Az interakciókat gyakorta már nem is „az utca” hangja uralja, hanem egyfajta acsarkodó kirekesztés, valamiféle szellemi futball-huliganizmus, amely sajnos sokkal látványosabban van jelen, mint a korábbi tolerancia. Az internet ma nem békés kávéházra, hanem gyakran az egymásra acsarkodók kiabálásától zajos kocsmára hasonlít.

A nagy egymásra találás lehetősége és a végtelen tágasság helyett ma már én is inkább a csendes kis webes zugolyaimat keresem a szédítő sztrádán.

Talán ez a legfőbb oka annak, hogy nem gyújtok gyertyát a születésnapi tortámon.