2012.03.31. (Budapest)
Az OSZK-büfé ablakából kinézve látom, hogy egy csomó rendőrségi autó, autóbusz parkol a vár belső udvarában. Eszembe jutott, hogy valami tüntető küldöttség mostanában hoz fel a Sándor palota elé egy lemondásra felszólító levelet Magyarország első emberének. Gondoltam, megnézem. Valóban, egy maroknyi tömeg csoportosult az elnöki rezidencia előtti, nem túl nagy téren, s egy szónok az unalomig ismert vádakat (amelyeket, úgy tűnik, hogy a címzettet leszámítva már mindenki ért: a jelenlegi magyar köztársasági elnök egy korábban készült doktori disszertációja szövegének nagy részét lopta, no!) sorolta. Olykor a tömegből „bátor” bekiabálások: Schmitt Pál takarodj! vagy Saller, koki! A két idézett beszólás közvetlen mellettem hangzott el, így módomban volt megfigyelni, hogy a bátor tüntetők, mihelyt elrikkantották magukat, azonnal találtak valami fontos szemügyre veendő dolgot a cipőjük orrán. Ha nem muszáj, azért az arcukat nem óhajtják adni véleményükhöz. Számomra több tanulsága is van a tüntetésnek: 1. kevesen voltunk. Mondjuk maximum ötszázan (de matematikában mindig gyenge voltam), s ez egy ilyen horderejű eset kapcsán szánalmasan kevés; 2. az a kevés is vélhetően inkább csak bulinak látta, ahol anonim módon jól be lehet kiabálni, anélkül, hogy bárki is azonosítani tudjon; 3. az arcukat, véleményükkel együtt tulajdonképpen csak a szónokok vállalják; 4. a köztársági elnök is adta a formáját, mert szerintem, ha olyan nagy legény, szépen ki kellett volna jönnie az erkélyre, s szólnia a népéhez… Ez persze már eszement naivitás a részemről, hiszen ugyan mit tudott volna mondani? Azt, hogy most pedig már tényleg meggyőztetek: lemondok? Ugyan már!
 |
| Itt nem jelent meg |
Ott, az arctalan bekiabálók között jutott az eszembe (újfent), hogy mindazoknak, akik nagyjából akkoriban (tehát a rendszerváltás környékéig) szereztük meg az egyetemi doktori fokozatunkat, s akik óriási energiákat fektetve bele, valóban becsülettel dolgoztunk rajta, igen, nekünk kellene kikérni magunknak a Schmitt Pál-féle benyögéseket (az akkori szabályoknak megfelelően; akkor még írógépen írtuk a munkákat - Istenem! Hát ha lúdtollal is írta, a szabályok ugyanazok! Tudja egyáltalán, hogy miről beszél ez az ember?); illetve a Kerényi Imre-féle végtelenül cinikus megjegyzéseket (lássuk be, abban az időben így osztogatták ezerszámra a doktori címeket!). Honnan szedik az efféle alakok az ilyesmit? Lehet, hogy ő úgy szerezte, ha egyáltalán van neki, de a környezetemben (Filep Tóni, Viga Gyula, Lukács Laci, Szapu Magdi, B. Kovács Pista, Fehérváry Magda, Farkas Vera stb., de az összes akadémikusunkat említhetném, akik sorra ezzel kezdték szakmai életútjukat!) igenis mindenki keményen megdolgozott érte, s tudományos pályafutása fontos, kikerülhetetlen állomása volt ennek a fokozatnak a megszerzése. Miről beszél ez az ostoba fajankó?! És az érintettek miért nem szólalnak meg?
És még valami: korábbi és mostani doktorandusaim nevében is kikérem ezt a cinikus, elmaszatoló hozzáállást! A szabályok gyakorlatilag ugyanazok, mint voltak kilencvenkettőben (a tudományos etika nem változott!), s ezek a gyerekek keményen, becsületesen megdolgoznak, megdolgoztak ugyanazért a doktori címért, ami Schmitt Pál neve előtt is díszeleg…
(Liszka József, habilitált egyetemi docens naplójegyzeteiből)
