2012/04/12

A bennünk rejlő jobbikos

Sarnyai Tibor:

A bennünk rejlő jobbikosról


Bevalljuk, vagy sem, Magyarországon a második legnagyobb párt a Jobbik. Népszerű, mert egyszerű, zsigeri válaszokat ad nagyon komplex problémákra. Kimondja, amit a civilizáció, a kétezer éves kultúra, az emberi gondolkodás fejlődése elfojtott bennünk. Nyíltan ragadozó, nem álmodozik a bárány és az oroszlán békés együttéléséről. Gyomorból szól, nem az ész, vagy a szív nyelvén. Ahogyan sűrűn tesszük ezt mindannyian. Legfeljebb néhányan később szégyellik ezeket a reakciókat.

A bennünk élő jobbikosHa odafigyelünk, miről beszélnek az emberek a villamoson, a piacon, a kocsmában, könnyű a sűrűn elhangzó radikális mondatokat kiszűrni. Nem csak a „Tavaszi szél vizet áraszt” megkapó szépsége a néplélek, hanem ez a mocsok is. A buzikat minden második, a cigányokat minden ötödik, a zsidókat tán minden tizenkettedik mondatban küldi el valaki melegebb éghajlatra. A demokrácia működéséről, a politikusokról, a nagy társadalmi alrendszerek működéséről is megvan az állampolgárnak a maga véleménye. Sommásan. Sarkosan. Káromkodva. Keserűen.

Lószart fog ő tízezer leütéses tanulmányokat olvasni a romák felemelkedéséről, az egyenjogúságról, a szexuális magatartásról. Menjenek a kurvanyjukba mind a mások, ez itt a mi országunk (a „mi” persze nehezen körülírható, de ez a balladai homály a legfőbb jóság, és szavazatra váltható kincs benne).
Nem bátorít senki arra ma Magyarországon, hogy higgyek a komplex megoldásokban. Bonyolult, nehezen érthető és vaskos kudarcokkal záruló reformok évtizedei után nehéz lenne újra elhitetni, hogy a cizelláltan beszélő, öltönyös, kifogástalan modorú uraknak van megoldása arra, hogy több pénz legyen a pénztárcámban. Nagyon úgy tűnik – így, kívülről szemlélve –, hogy leginkább arra vannak megoldásaik, hogy az ő pénztárcájuk dagadjon.

A bennünk rejlő jobbikos természetes dolog. Jólneveltségünk, kulturális örökségünk, toleranciánk születésük pillanatában legyőzi ezeket a zsigeri válaszokat egészen addig, míg nem bőszítenek fel bennünket a végletekig. A Jobbik a hazai politikai kereslet–kínálati piac egyik nagy nyertese, mert politikusaik felismerték, a finomkodás sutba hajítása voksokat eredményez. Ők a politikából szeretnének jól megélni a kubikolás, a levéltároskodás vagy a jogászkodás helyett, ehhez pedig kell a szavazat. A bőszült, az establishmentet egészében utáló állampolgár protestszavazata.

Azt gondolom, ha a családom, pénztárcám, egészségem, házam környéke kérdéskörei megnyugtatóan rendeződnek, az állampolgárok döntő többsége elveszíti a fogékonyságát a radikális megoldások iránt. Rendezett anyagi viszonyok között, jó iskolában tudva gyerekeimet, megfelelő kórházakban gyógyulva egy nagy frászt fogok lázadni a rendszer ellen. De amíg ilyen szar alakok ilyen gyengén muzsikálnak, észveszejtően könnyű megoldás azt mondani, hogy ezek mind buzicigányzsidók, akik meg akarnak engem ölni.

A regnáló politikai elit bizonyítványába bevésett oltári nagy elégtelen érdemjegy a Jobbik minden tette. A bizonyítvány magyarázgatása pedig csakis Karinthynak áll jól. Ehelyett jól kormányozni nem kellene már valakinek?


 Vendégposzt. Szerző: Sarnyai Tibor. A eredeti megjelenés: A bennünk rejlő jobbikosról

Olvasd el ezt is: Fenyeget-e a Fidesz-Jobbik koalíció?

2012/04/02

Schmitt Pál plágium-magyarázata a Parlamentben

Virtuális Magyar Köztársaságom egyenesben közvetíti a doktori címétől megfosztott, menthetetlen plágium-botrányba keveredett - ám államfői pozíciójához mindeddig ostobán ragaszkodó - Schmitt Pál „köztársasági” elnök magyarázkodását 2012. április 2-án, 13 óra kezdettel.

Frissítés: Bár a korábbi szánalmas érvekkel az elnök újra igyekezett kibújni a plágium vádja alól, végül mégis megtörtént, amit már egy ország várt:

Schmitt Pál bejelentette lemondását

 

(Kattints az indító háromszögre! - az egyenes közvetítés végeztével a közvetítés felvétele lesz látható.)


Az viszont teljesen nevetséges, ahogy a kormányoldal utólag is mosdatja Orbán Viktor szerecsenét. Szerintük a lemondás SP erkölcsi nagyságát bizonyítja. Haha. Bizony mondom, erkölcsi silányságra, hitvány és megvetendő emberi jellemre utal mindaz, amit Schmitt az elmúlt hónapokban művelt. Se kiállította magáról a bizonyítványt a magyar politikai jobboldal is. 

2012/04/01

A tudományos etika nem változott!


2012.03.31. (Budapest)

Az OSZK-büfé ablakából kinézve látom, hogy egy csomó rendőrségi autó, autóbusz parkol a vár belső udvarában. Eszembe jutott, hogy valami tüntető küldöttség mostanában hoz fel a Sándor palota elé egy lemondásra felszólító levelet Magyarország első emberének. Gondoltam, megnézem. Valóban, egy maroknyi tömeg csoportosult az elnöki rezidencia előtti, nem túl nagy téren, s egy szónok az unalomig ismert vádakat (amelyeket, úgy tűnik, hogy a címzettet leszámítva már mindenki ért: a jelenlegi magyar köztársasági elnök egy korábban készült doktori disszertációja szövegének nagy részét lopta, no!) sorolta. Olykor a tömegből „bátor” bekiabálások: Schmitt Pál takarodj! vagy Saller, koki! A két idézett beszólás közvetlen mellettem hangzott el, így módomban volt megfigyelni, hogy a bátor tüntetők, mihelyt elrikkantották magukat, azonnal találtak valami fontos szemügyre veendő dolgot a cipőjük orrán. Ha nem muszáj, azért az arcukat nem óhajtják adni véleményükhöz. Számomra több tanulsága is van a tüntetésnek: 1. kevesen voltunk. Mondjuk maximum ötszázan (de matematikában mindig gyenge voltam), s ez egy ilyen horderejű eset kapcsán szánalmasan kevés; 2. az a kevés is vélhetően inkább csak bulinak látta, ahol anonim módon jól be lehet kiabálni, anélkül, hogy bárki is azonosítani tudjon; 3. az arcukat, véleményükkel együtt tulajdonképpen csak a szónokok vállalják; 4. a köztársági elnök is adta a formáját, mert szerintem, ha olyan nagy legény, szépen ki kellett volna jönnie az erkélyre, s szólnia a népéhez… Ez persze már eszement naivitás a részemről, hiszen ugyan mit tudott volna mondani? Azt, hogy most pedig már tényleg meggyőztetek: lemondok? Ugyan már!

Itt nem jelent meg
Ott, az arctalan bekiabálók között jutott az eszembe (újfent), hogy mindazoknak, akik nagyjából akkoriban (tehát a rendszerváltás környékéig) szereztük meg az egyetemi doktori fokozatunkat, s akik óriási energiákat fektetve bele, valóban becsülettel dolgoztunk rajta, igen, nekünk kellene kikérni magunknak a Schmitt Pál-féle benyögéseket (az akkori szabályoknak megfelelően; akkor még írógépen írtuk a munkákat - Istenem! Hát ha lúdtollal is írta, a szabályok ugyanazok! Tudja egyáltalán, hogy miről beszél ez az ember?); illetve a Kerényi Imre-féle végtelenül cinikus megjegyzéseket (lássuk be, abban az időben így osztogatták ezerszámra a doktori címeket!). Honnan szedik az efféle alakok az ilyesmit? Lehet, hogy ő úgy szerezte, ha egyáltalán van neki, de a környezetemben (Filep Tóni, Viga Gyula, Lukács Laci, Szapu Magdi, B. Kovács Pista, Fehérváry Magda, Farkas Vera stb., de az összes akadémikusunkat említhetném, akik sorra ezzel kezdték szakmai életútjukat!) igenis mindenki keményen megdolgozott érte, s tudományos pályafutása fontos, kikerülhetetlen állomása volt ennek a fokozatnak a megszerzése. Miről beszél ez az ostoba fajankó?! És az érintettek miért nem szólalnak meg?

És még valami: korábbi és mostani doktorandusaim nevében is kikérem ezt a cinikus, elmaszatoló hozzáállást! A szabályok gyakorlatilag ugyanazok, mint voltak kilencvenkettőben (a tudományos etika nem változott!), s ezek a gyerekek keményen, becsületesen megdolgoznak, megdolgoztak ugyanazért a doktori címért, ami Schmitt Pál neve előtt is díszeleg…

(Liszka József, habilitált egyetemi docens naplójegyzeteiből)