Létezik-e cenzúra Magyarországon?

Egyik barátom a harmadik Orbán-kormány megalakulásakor teljes kétségbeesésében fordult hozzám azzal a kéréssel, hogy blogja számára biztosítsak ukrajnai tárhelyet, mivel Magyarországon megszűnt a sajtószabadság, már nem létezik független sajtó és kialakulóban a cenzúra. Ő vissza akar térni a szamizdathoz, saját szakállára, felelősségére akar továbbra is írni, és ehhez olyan háttérre van szüksége, amely nincs kiszolgáltatva a Fidesz mindent behálózó és leuraló hatalmának.

Próbáltam megnyugtatni, hogy tudtommal a blogokat egyelőre a legcsekélyebb veszély sem fenyegeti, és ha esetleg mégis lenne majd valamilyen állami szabályozás ezen a téren, az sem a kis véleményblogokat fogja érinteni (mint amilyen az öve vagy az enyéim), hanem esetlen a nagy olvasottságú, befolyást szerzett hírblogokat - nos, ott esetleg lehetségessé válhat valamiféle sajtótörvények betartatására vonatkozó hatósági elvárás, ám azt sem technikailag, sem politikailag nem tartom elképzelhetőnek, hogy a kis forgalmú magánblogok működését bárki bármikor korlátozni próbálná - ez itt mégsem Pakisztán vagy Irak. Lassabban hát azzal a szamizdattal.

Ha pedig mégis lenne egyszer ilyen szándék (amire azért a médiatörvény tervezetében volt utalás) , akkor valószínűleg az internethozzáférés felől kell és lehet ezt megfogni, mert amíg a net szabad, addig bárki regisztrálhat magának blogot pl. elsőként a Google portfóliójához tartozó blogger.com rendszerébe - és hogy abba ki mit ír, azt a szolgáltatón keresztül egy államhatóság nem korlátozhatja. Magát a bloggert és az ő internethozzáférését azonban meg lehet csípni.

Továbbá pedig - folytattam - Ukrajna egyelőre Magyarországhoz képest sokkal nagyobb demokráciadeficittel rendelkezik, ha tehát itteni szerveren akarja futtatni a blogját, az sokkal kevésbé lesz biztonságban. Igaz, a nyelvi korlát és az a tény, hogy egy másik ország viszonyairól szólna ez a szamizdatblog, elég nagy érdektelenséget jelent, így nyilván a kutya sem akarná betultani Ukrajnában azt a médiumot, amely Orbánról ír magyarul csúnyákat - míg ha ezt Porosenko vonatkozásában tenné ukránul, akkor a kockázat elég nagy lenne.

Utolsó érvem az volt, hogy nekem magamnak egyetlen blogom sem működik ukrajnai szerveren (holott van nekem 60-nál is több), vagy magyar szolgáltatóknál üzemelnek vagy olyan nemzetközi hálózaton, amely nem köthető egyetlen országhoz (bár a cég valamelyikben nyilván be van jegyezve).

Barátom végül a blogger.com rendszerében nyitotta meg szamizdatos blogfolyamát. Senkinek nem szúrt még szemet. És ennél csak kicsivel többen olvassák.

Nem így azt a webhelyet, amelyet felkérésre én építettem egy visszaemlékező dokumentumanyag elhelyezése céljából és amely az alábbi linken található.

A cikk címére visszatérve: cenzúrahatóság jelenleg Magyarországon nem létezik, a sajtó területén az előzetes engedélyeztetés szabályai eleget tesznek a demokratikus minimumnak, az utólagos szankcionálás sem éri el a leglágyabb diktatúrában szokásos mértéket sem. Ám anyagi oldalról, finanszírozással, reklámelhelyezéssel, egzisztenciális ellehetetlenítéssel (olykor fenyegetéssel) és saját befolyásolási lehetőségeinek a kiterjesztésével a Fidesz-hatalom kétségtelenül elérte a szabad sajtó visszaszorulását. Ez azonban gyökeresen különbözök a már lágynak számító kádári diktatúra utolsó éveiben fennálló gyakorlattól, amikor rendőrségi zaklatások, elkobzások napirenden voltak.

Nagyon magyar WordPress

Van, amikor az ember nem csodálkozik a főleg csak külsőségekben (de abban nagyon!) megnyilvánuló magyarkodáson - legfeljebb elhúzza a száját. Máskor viszont nem érti sem az okot, sem a célt...

Az persze remek dolog, hogy a WordPress blogmotornak van magyarított verziója, és az is, hogy ez rendszeresen frissül. Az viszont némileg meglepő, hogy a frissítések letöltése után az egyedi fejléc-képek beállításának a lehetőségét a rendszer az itt látható képpel példázza, három verzióban is mutatva az angyalokkal megerősített opciót. A nemzeti szimbólumok ilyen ízléstelen, mondhatni otromba túlharsogása egy nemzeti intézmény honlapján is fölösleges (az állami és kormányzati honlapok például, nagyon helyesen, sokkal tartózkodóbbak és persze angyalmentesek), egy blog tetején pedig leginkább csak akkor képzelhető el, ha tulajdonosának birtokában van a nemzeti féltégla, amellyel dagadó kebelét veri. Meglehet, hogy a WordPress-felhasználók között akadnak ilyenek, talán nem is kevesen, sőt, az is biztos, hogy ez a fejléc még mindig jobb, semmint ha turulok húznák rajta keresztbe az árpádsávot, de talán egy nemzetközi fejlesztésű szoftver magyarított változatát mégis valami semlegesebb dizájnnal kellene cégéreztetni. Érdekes, hogy saját honlapjukon nyoma sincs semmilyen nemzeti szimbolikának. Hogy a frissítési oldalra milyen túlbuzgóságból kerültek a turbómagyar fejlécek, azt nem értem. Még kevésbé, hogy a WordPress ezzel milyen üzenetet akar eljuttatni felhasználóihoz.

---

Kocsma a magasban

„Hölgyeim és uraim, van szerencsém bejelenteni, hogy Illyés Gyula nagyszerű utópiája, a haza a magasban immáron megvalósult. Úgy hívják, hogy internet.”
 

Kocsma a magasban

 

Ha rászánnám magam, hogy süssek egy virtuális tortát, azon most tíz gyertyaszálat kellene meggyújtanom: épp tíz éve vagyok internetes ember, és nem csupán abban az értelemben, hogy ennyi ideje rendelkezem világhálós kapcsolattal, hanem – és főként –, amiatt, hogy kereken egy évtizede készítettem el első irodalmi weboldalamat. „Ez a honlap nem kárpátaljai, hanem irodalmi” – mondogattam akkoriban, összhangban megváltozott felfogásommal: abban az időben már nem a művek „helyi értékekben”, hanem általános esztétikai normákban igyekeztem gondolkodni. Hogy nézeteim formálódásában az internetnek nagy jelentősége volt, az bizonyos, amint az is, hogy az összefüggés fordítva is fennállt: kitágult szemléletemhez a világháló sokkal inkább alkalmasabb közegnek bizonyult, mint bármilyen korábban megismert.

„Hölgyeim és uraim, van szerencsém bejelenteni, hogy Illyés Gyula nagyszerű utópiája, a haza a magasban immáron megvalósult. Úgy hívják, hogy internet.” – hökkentettem meg a javarészt határon túli magyar írókból álló hallgatóságomat egy ekkoriban rendezett tanácskozáson. Amit mondtam, szinte szentségtörésnek hatott (talán még súlyosabbnak, mint amikor a tokaji Rákóczi-pincében rendezett borkóstoló idején egy felszolgálótól azt kérdeztem: „Tessék mondani, sör nincs?”), mert hiszen a népben és nemzetben gondolkodás fogalmaihoz szokott fülek számára az internet szinte szitokszónak számított. Bár kevesen ismerték, mindenki úgy tudta, hogy a világháló a globalizmus és kozmopolitizmus melegágya, valami olyan szörnyűség, amely egyáltalán nincs tekintettel nemzeti értékeinkre, pláne sérelmeinkre, ezért jóérzésű magyar író nem él vele, leginkább lenézi, megveti, s ha azt mégsem, arra azért semmiképpen nem vetemedhet, hogy nagy nemzeti költőnk magasztos szimbólumával összefüggésbe hozza. A lelkünk magasába emelt haza eszmei kategória, mibennünk épül, nem pedig valami ördöngös technikai találmány révén. A „tizenötmillió magyar” toposzát oly gyakran elzengők másképpen képzelték a határok fölötti összeborulást. Holott épp az elválasztó korlátok megszűnéséről beszéltem én is: ha valahol, akkor az interneten egymásra találhatunk, összefoghatunk, hiszen a hálóvilágot nem szabdalták fel Trianonban, nincs vízumkényszer, nem panaszkodhatunk semmiféle diszkriminációra, nincs szükségünk sem egyes, sem kettős állampolgárságra, egyenrangú és azonos esélyekkel rendelkező netpolgárok vagyunk mindannyian, miénk a pálya, a cybersztráda, csakis és kizárólag rajtunk múlik, mire használjuk, hová megyünk rajta, mit gyűjtünk be általa, és mit adunk át magunkból. Ha létezik a földrajzi, politikai, gazdasági, társadalmi megosztottságok fölötti virtuális Magyarország, akkor az bizony ott van fenn az interneten.

Eleinte nagyon csodálkoztam azon, hogy saját pátriámban milyen kevesen ismerték fel a világháló adta lehetőségeket. A saját jól berendezett identitásukba beleszokott írótársak sokáig idegenként mozogtak a digitális világban, nem volt kedvükre a gyors és intenzív információcsere, nem voltak felkészülve a külső visszajelzésekre, zavarta őket, hogy nem élhettek begyakorolt gesztusaikkal. Megszokták, hogy hallgatóságuk, olvasóközönségük úgy kezeli őket, mint a sorsavert magyarság szószólóit, kölcsönösen azt kapják, amit elvárnak egymástól: hitbéli megerősítést, biztatást a hősi kitartásra, a mégis megmaradásra. Magyarnak én itt születtem; a haza nem eladó; ez a táj bölcsőm és szemfedőm; hazaárulás minden terpeszállás; csak őrizz meg bennünket, édes, édes anyanyelv – mondták évtizedeken át a kárpátaljai költők (olykor még én is), közönségük pedig bepárásodott szemmel mindezt jóváhagyólag visszaigazolta.

Az interneten végre felszabadulhatunk – érveltem hallgatóságomnak –, érdemi dolgokkal foglalkozhatunk, hiszen senki sem volt kíváncsi a kisebbségi nyavalygásra. A hősi pátosz nevetségessé válik ott, ahol minden ködös eszmény mellé odakerülhet a józan ellenérv, ahol a hősi kitartásra így kérdeznek rá: és hol van a teljesítmény?

Nem arattam osztatlan sikert az előadásommal. Be kellett látnom, a világhálón valóban nem találják kisebbségi kuckójukat azok, akik ódzkodtak az egyenrangú megmérettetéstől. Beszélnek a magyar kultúra egyetemlegességéről, de valahogy úgy képzelik, hogy ebben a nagy egészben ők majd mégis megtartják a saját félreeső, más normákat érvényesítő ficakjukat.

Amikor itt lenne rá a lehetőség, a legtöbben talán ezért óvakodnak attól, hogy a magyarok virtuális hazáját belakják, tágasságát magukévá foglalják, mert megszokták csigaházukat, azt, hogy mindig visszahúzódhatnak hátrányos helyzetük mögé, megszokták, hogy elzártságukra hivatkozva felmentést kaphatnak bizonyos ismeretek és kihívások alól. Sebeiket felvakarva bármikor bizonyítani tudják a sérelmeiket, begyakorolták a hagyományos metaforikus kommunikációt – dehogy akarnak ők a rohanó nagyvilággal szinkronba kerülni.

Internetes korszakom elején legalábbis ez nagyon így látszott. Azóta sok minden megváltozott. Igaz, hogy kívülem egyetlenegy kárpátaljai írótársam sem tartotta fontosnak, hogy műveit a neten mindenki számára elérhetővé tegye, igaz, hogy a legutóbbi időkig kívülem senki sem akadt, aki saját blog vezetésére szánta volna magát – de aztán csak megmozdult valami. Először is felnőtt egy új generáció, amelynek tagjai már magától értetődő természetességgel használják az új technikát, néhányuk éppenséggel irodalmi pályára lépett, így született pár blog, szakmainak és alkotóinak szánt oldal. A fiatalokon kívül néhány velem egyívású írótársam is megjelent a közösségi oldalakon, bát túl nagy aktivitást még nem mutatnak, de legalább jelen vannak.

Ez pozitívum. Viszont negatív irányban is megváltozott valami – és ennek alig van köze mindahhoz, amit eddig elmondtam.

Ha nyolc-tíz évvel ezelőtt (ezt merem állítani) az internet egyfelől a szabad gondolkodás színtere volt, másfelől mutatott bizonyos „elitista” jelleget – ez mára megszűnt. Most ebből persze kihagyom a kezdettől jelen lévő és ma is tobzódó szex- és pornókínálatot meg a legolcsóbb bulvárt. Mert ami viszont ezen kívül elérhető volt, az valamennyire válogatott anyagnak látszott. Eleinte leginkább azok ismerték fel a net fontosságát, akik a szabad információáramlás, a liberális szellem, a szabad értékválasztás hívei voltak, ekként játszottak közre az olvasnivalók közzétételében, ekként viselkedtek. (Ez motiválta az én nagy lelkesültségemet is.)

Ma az internet, korábbi jellegét már-már elveszítve, gyakran inkább a kőkemény önérvényesítő csoportérdekek, a szívós önérték-sulykolók színterének látszik. Az interakciókat gyakorta már nem is „az utca” hangja uralja, hanem egyfajta acsarkodó kirekesztés, valamiféle szellemi futball-huliganizmus, amely sajnos sokkal látványosabban van jelen, mint a korábbi tolerancia. Az internet ma nem békés kávéházra, hanem gyakran az egymásra acsarkodók kiabálásától zajos kocsmára hasonlít.

A nagy egymásra találás lehetősége és a végtelen tágasság helyett ma már én is inkább a csendes kis webes zugolyaimat keresem a szédítő sztrádán.

Talán ez a legfőbb oka annak, hogy nem gyújtok gyertyát a születésnapi tortámon.