Constans Siverick:
Mese felnőtteknek, avagy:
Apám újabb tyúkjának története
Hol volt, hol nem volt, a Lajtán
és Kárpátokon innen, volt egyszer egy Köztársaságtalanított ország és annak egy
köztársaság nélküli köztársasági elnöke… Mesénk főhőse sokat próbált hős volt,
igazi legény a gáton. Úgy forgatta a párbajtőrt, mint rajta kívül kevesen
széles e világon. Nyert is lovagi tornát az Óperenciás tengeren innen
(Münhenben) és túl (Mexikóvárosban) is.
Ám amikor az ifjonti hév
elfogyott, hősünk új pályára lépett, ahol szintén sikert sikerre halmozott.
De hősünk nem volt megelégedve
számtalan fényes sikerével, és a sportolói babérok mellé tudományos címre is
vágott.
Telt, múlt az idő, és a
tudományos babérokkal is koronázott, őszülő halántékú mesehősünkről egyszer
kiderült: tudós címét bizony lopott anyagból szerezte magának, becsapva
nagyhírű egyetemi urakat. Hősünk azonban szembenéz a vádakkal – kard ki kard! –, s váltig tagad: a
vitatott mű minden sorát ő, csakis ő írta egyedül.
Itt most egy másik mese és annak párhuzama
jut eszembe. A gyerekek jól ismerik azt másik mesét, a Lázár Ervinét: Bruckner
Szigfridről, a költői versenyről és az Apám tyúkjáról. Akik mégsem ismernék,
azok kedvéért felidézzük, hogy a Négyszögletű Kerek Erdőben kiírt versíró
pályázaton Szigfrid költői elismerésre vágyott (engedjék meg, hogy ezt a részt
hosszabban felidézzem):
„Ej, mi a kő! Tyúkanyó kend
a szobában lakik itt bent?
A reakció nem maradt el:
– Állj – mondta Mikkamakka, ezt nem te írtad!
– Hát kicsoda? – háborgott
Bruckner Szigfrid. Ki az ördög írta volna, itt van, nézd meg a papírt, nem az én írásom ez?!
– Jó, jó – vágott közbe
Mikkamakka –, de ezt már régen megírta
Petőfi Sándor (…).
– Na jó – mondta Bruckner
Szigfrid. – Tudok én mást is. (…)
Ej, kend, tyúkanyó, mi a kő,
itt bent lakik a szobában.
– Hahó – hadonászott Aromo – , ugyanazt mondod kitekerve! És ráadásul
rím sincs benne.
– Rímnek kell benne lennie? –
kérdezte Bruckner Szigfrid Mikkamakkát.
– Hát nem árt – mondta az –, de
ne az Anyám tyúkját mondjad. Akárhogy
forgatod, úgyis ráismerünk.
– Na jó – mondta Bruckner
Szigfrid –, akkor nem az Anyám tyúkját mondom. Elkezdte:
Apám tyúkja. Írta Bruckner
Szigfrid.
Ej, tyúkapó, mi a kő, itt bent
lakik a szobában kend?
– Megölni, lelőni, szétvágni,
elzavarni, kirúgni, szétfűrészelni! – dühöngtek a többiek.
– Így nem lehet szavalni! –
háborgott Bruckner Szigfrid.
– Bizony nem, mondta Mikkamakka.
– Jobb is, ha abbahagyod. Itt csalással
nem élsz meg.”
Eddig az idézet és a mese. A
tanulság pedig, ha ezek után még lennie kell, annyi: nagy kár, hogy komoly,
magukat tudósnak álcázó felnőttek már nem olvasnak meséket; talán ezért van az,
hogy bár Bruckner Szigfridnek esélye sem volt a győzelemre, a meséken kívüli
valóságban akár az Apám tyúkjával is babérokat lehet aratni.
Pedig jó volna ismerni a meséket,
legalább a klasszikusokat, hiszen mennyi tanulság lakozik bennük! Például
Andersen meséjéről a császárról meg az ő új ruhájáról, melyben mindenki: a dicső
kamarás urak és más udvari emberek, sőt maga a császár is úgy tett, mintha nem
azt látná, amit lát, mert ellenkező esetben, hogy a klasszikus meseírót
idézzem: „a többiek a tisztségére méltatlannak vagy földbutának tartanák” őket.
Vendégposzt. Írta: Constans Siverick
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése