2017. június 13., kedd

Mécs Imre: TRIANONI TRAUMA - KÖZÉPEURÓPAISÁG (1987)

Közlés a szerző szíves engedélyével.

A közép-európai egyetem(ek) szervezését elindító tanulmány 1987-ből


Kiemelés a tanulmányból: A középeurópai tudat kimunkálásának, elmélyítésének és ápolásának legjobb eszköze egy valódi középeurópai egyetem volna. (A továbbiakban Egyetem) Az Egyetem igazi "mindeményede­lem" lenne, ahol nemcsak a nyelvi és tudati kerítéseket, de a mesterkélt humán-természet-alkalmazott-tudományok közötti falakat is bontogatnánk. Az Egyetemen nagy számban tanulnának-tanítanának-élnének középeurópaiak, beleértve a magyarokat is. Minden tudományágat művelnének, minden kérdést megvitatnának. Modern formában feltámasztanók a középkori internacionalista Univer­sitas eszméjét.


------------------------------------------------------------------------------------------------------

Mécs Imre: 


TRIANONI TRAUMA - KÖZÉPEURÓPAISÁG

keletkezés éve: 1987



1920 június 4-én, a trianoni béke-diktátum aláírásának perceiben a maradék ország összes templomában feljajdultak a harangok. Hatvanhét év telt el azóta.

A magyarság részére nem volt kegyelem, politikusai hiába kértek népszavazást, s hiába hivatkoztak a sokat hangoztatott wilsoni önrendelkezési elvekre.

Két új, soha nem volt mesterséges állam és a török elnyomás alól nemrégiben felszabadult, nemzeti fejlődése kezdetén álló balkáni ország osztozott a történelmi Magyarország területének kétharmadán. Még a magyarságot évszázadokon át sanyargató Ausztria is leharapott magyarlakta területeket. Elborzadunk, ha korabeli dokumentumokhoz jutunk; a szétdaraboló falánkságok étvágyát szinte semmi sem korlátozta: a déliek Pécset, a balkániak a Tiszát követelték természetes határnak, a bölcs európéer tudós pedig a Dunántúl felét akarta korridorként megszerezni, hogy déli szláv testvéreivel egyesülhessen. Rajtunk kívül mindenkinek volt szava az osztozkodáskor.

Összeomlott a Monarchia, és maga alá temetett minket, akik a legszívósabban és leghosszabb ideje harcoltunk a függetlenségért.

Trianon sokkolta a magyarságot. De melyik nemzetet nem sokkolt volna ily rettenetes csapás? A sérelem hatalmas súlya lehetetlenné tette a mély nemzeti önvizsgálatot, amire pedig nagy szükség lett volna. Hol rontottuk el? Miért nem hallgattunk Eötvösre, Mocsáryra, Jászira, Adyra? A katasztrófa tüzében égő sebeink fájdalma lehetetlenné tette, hogy felismerjük az ezer éve velünk élő nemzetek igazságát és elfeledte a régi, jellegzetes magyar toleranciát.

Jó paktum, tartós barátság -tanították a rómaiak. Nem tudtuk időben megkötni a jó paktumokat; Trianonban nem engedték, most kellene hátrányos helyzetben végre rendezni közös dolga-inkat.

Nem csoda, jajgattunk Trianon miatt. Többszázezer menekült elhagyta szülőföldjét, sokmillió magyart elhagyott a hazája. [Wigner Jenő mondta kesernyésen: Nem én hagytam el a hazámat ő hagyott el engem.]

Trianont nem lehetett és nem lehet megemészteni. Hiába van igazunk. Trianon olyan, mint az amerikai bilincs: minél többet mocorog az ember, annál mélyebben vág a húsába, annál jobban megdagad a keze.

Nem tudunk kiszabadulni ebből a bilincsből.

Ha józanul végiggondoljuk, a környező országok rövidtávú és rövidlátó nacionalista érdekei tartósan a magyar érdekek ellen hatottak és hatnak ma is. Érdekgyűrű jött létre, az érdekek egymásba kapaszkodtak. Ez a gyűrű a magyarság legkisebb megmozdulására még szorosabbra zárult.

A két háború között a nagyhatalmak érdekei a középeurópai térség megosztására irányultak. Jogos és igazságos érdekeinket csak akkor akceptálták, részben, ha szembe akartak állítani bennünket a Kárpát-medence más országaival.

A második világháborút követő nagyhatalmi elrendeződés tovább rontott a helyzeten.

Hiába mondta Churchill Teleki Pál halálakor, hogy "A béketárgyaláson Teleki gróf számára egy üres széket hagyunk", ez a szék nem volt ott. Ugyancsak nem tartotta vissza a Szovjetuniót a soha Ukrajnához nem tartozó Kárpátalja bekebelezésétől az a tény, hogy a világ második proletárdiktatúrája védte a szovjet hátát 1919-ben.

A magyarság helyzetét sem a közerkölcs, sem az érzelmi momentumok, sem az önrendelkezés elve, sem az igazságosság nem befolyásolták. Mindezek csak szólamok maradtak, vagy ürügyek a nagyhatalmi érdekek szolgálatában.

Hinnünk kell abban, hogy hosszú távon az erkölcsi értékek érvényesülnek. Csak lesznek-e, maradnak-e, akik számára igazságot lehet szolgáltatni? Szlovák politikusok nyilatkozták bizalmasan és cinikusan: "Ha majd a magyarok százezren lesznek, minden jogot megadunk nekik."

A kisantant-érdekgyűrűt még gyűlöletgyűrű is erősíti. Ennek a gyűlöletnek a csíráit elődeink múlt századi rossz és erőszakolt nemzetiségi politikája ültette el, s hiába mondjuk ma azt, hogy a múlt századi magyar elnyomás sokszorta kisebb volt a mai elnyomásoknál, a szembefordulás ott kezdődött, amit felerősítettek a pánszláv izgatások. Ezt nem ellensúlyoztuk a közös (gazdasági) haza érzelmi-tudati megerősítésével és kitöltésével. Jászi Oszkár Keleti-Svájc elképzeléseit pusztába kiáltotta, holott az egyetlen egészséges megoldást kínálta. A magyarság ősi szellemétől idegenül lenézték, gúnyolták a nemzetiségeket, amelyek több-kevesebb fáziskéséssel követtek bennünket a modern nemzetté válás folyamatában, s ami szükségszerű ellenhatást szült.

Ez a sokrétű gyűlölet növekedett, holott a nagy hazában élő emberek között sok volt a személyes, érzelmi kapcsolat is.

Trianon után ez a gyűlölet-rendszer szükségszerűen felerősödött. Az utódállamok kormányzatai - maguk is érezvén a rendezés igazságtalan voltát - kénytelenek voltak fokozni ezt a gyűlöletet. Kétségtelenül voltak jóhiszemű hangok is, de ezeket elnyomták a soviniszta kiáltások. A sarokba szorított és kétségbeesett magyarság irredenta kényszerpályája még fokozta ezt a gyűlöletet. Minden utódállam igyekezett megideologizálni a területszerzéseket és a magyar lakosság elcsatolását.

A gyűlöletet tovább növelték a bécsi döntések. Holott -első rátekintésre- ezek a döntések az etnikai rendezés elvét figyelembe véve sokkal igazságosabbak a trianoninál. De nem jelentettek megoldást, s nemcsak azért mert fasiszta döntőbíráskodások eredményei voltak, hanem azért sem, mert a Kárpát-medence többi népe számára újabb sérelmek forrásai lettek.

Bármerre tologatnók a trianoni "sárkányfog-vetemény" határokat, mindenképpen igaz és jogos érdekeket sértenénk.

Mit tegyünk? Ezeket a határokat átjárhatóvá kell tenni, és be kell látni, egyetlen megoldás lehetséges: közösen a térség népeivel megpróbálni egy nagyobb, tágasabb középeurópai hazát kialakítani.

Pillanatok alatt beugrottak a kisantanti-reflexek, ha a magyarság megmozdult. 1956-ban csehszlovák hadosztályokat összpontosítottak a határra, a román kormány felajánlotta katonai erejét a forradalom leverésére, Titóék pedig dicstelen és kétkulacsos szerepet játszottak a forradalommal és a Nagy Imre kormánnyal szemben. Aztán 1968-ban a csehszlovák határt magyar katonák is átlépték - hívatlanul. Amit nem győzünk azóta sem elítélni.

Valahányszor igazságunkat kezdtük feszegetni, mindig rosszabb helyzetbe kerültünk.

Mit tehetünk?

A helyzet nagyon súlyos. Jugoszláviában viszonylag tisztességes a nemzetiségi politika. Romániában és Szlovákiában viszont a magyarság létét fenyegető egyre erőszakosabb intézkedések követik sorra egymást. A magyar kormányzat negyven évig nem akart tudomást venni a határainkon túl élő kisebbségi magyarság sorsáról, elaltatta lelkiismeretét egy virtuális proletárinternacionalizmus és a lenini nemzetiségi politika paravánja mögé bújva. Csak az utóbbi években kezdett -főként az ellenzék és a közvélemény nyomására- foglalkozni az erdélyi problémákkal, és engedett némi sajtó nyilvánosságot. Timeo Danaos et dona ferentes - vajon nem gazdasági bajokról kívánják a közvélemény figyelmét másra terelni, mint tették azt a román és szlovák vezetők korábban?

E térem a magyar kormányzat egyetlen következetes és tisztességes tettet tud felmutatni: saját korlátain belül példamutatóan bánt a magyarországi nemzetiségekkel - bár demokráciát nekik sem adott.

A fő bajt abban látom, hogy hatvanhét év alatt a trianoni tragédiából csak a magyarok elvesztését láttuk, és nem ejtettünk szót ugyanolyan súllyal arról, hogy elvesztettük a velünk ezer éve szimbiózisban élő horvátokat, szerbeket, szlovákokat, s a több száz éve velünk élő románokat, németeket, ruszinokat is. Bennük sem tudatosult, hogy nemcsak mi vagyunk vesztesek. ők is elvesztettek minket. A Kárpát-medence népei egymásra hatva, gyakran egymásba olvadva, ugyanakkor kultúrájukat megőrizve, fejlesztve, gazdagítva és átadva élték sokszínű életüket, közös gazdasági és állami egymásrautaltságban. Népeink történelme, életmódja, szokásrendje, erkölcse, de génjei is át meg átszövik egymást.

Ennek felismerése helyett sérelmi eszkaláció kezdődött, s az egykori közös hazát szögesdrótokkal darabolták fel. Bár minden nemzetben voltak, akik a közös érdekeket felismerték, de hangjukra mások nem figyeltek.

Nincs más lehetőség, mint előkészíteni az új, egymás megbecsülésén alapuló, egymás érdekeit figyelembe vevő tágabb hazát, a középeurópai integrációt.

A mai magyar és középeurópai valóságot látva bármily reménytelennek tűnik, el kell kezdeni ezt a sziszifuszi munkát. Ránk vár a kezdeményezés -nemcsak geometriai középponti helyünk miatt, hanem azért is, mert nekünk a legfontosabb.

Bármilyen paradoxon: nekünk magyaroknak kell megkedveltetni magunkat a többi néppel. El kell oszlatnunk a sok évtizedes, megkövesedett gyanakvásokat, szorongásokat, az ezekből eredő félelmeket. Akkor visszaszorul a gyűlölet. Ne kultúrfölényről, magasabbrendűségről, történelmi előjogokról beszéljünk, hanem tegyük vonzóvá magunkat szomszédaink előtt. Ehhez vonzó és gazdag életet kell Magyarországon teremteni - mindenekelőtt demokráciát és élő közösségeket.

Meg kell ismertetnünk és meg kell szerettetnünk magunkat a többi néppel, és meg kell őket ismernünk.

A nemzetek elkülönülését és ugyanakkor karakterük megtartását a nyelv okozza, amely nemcsak kommunikációs eszköz, de puha bölcső és vasrácsos ketrec egyben.

Sokat kell tennünk ezért, hogy a nyelvi különbözőségek ne elkülönülést, hanem színességet jelentsenek. Sok magyart kellene küldeni a középeurópai országokba vándorútra, tanulni, és még több középeurópait kellene, akár egyoldalú és jelentős anyagi áldozatokkal magyar iskolákba és egyetemekre hívni. Sok-sok Petru Grozát, Országh Pált, Emil Boleslav Lukac-ot kellene "reinkarnálnunk" : ők kiválóan ismerték és szerették a magyar kultúrát is és jó fiai voltak hazájuknak.

Fokozni kell az erőfeszítéseket egymás irodalmának és életének megismerésére, a többnyelvűség ápolására. Kölcsönösen ki kellene használni a hírközlő berendezések és a modern technika adta lehetőségeket: a magyar televízió adásait, a nemzetiségek nyelvén lehetne egyidejűleg sugározni. A rádió -műfajának megfelelően- ugyanazt tehetné. îgy saját nemzetiségeinek nyelvét és kultúráját őrizve a környező országok lakossága is megismerné életünket.

Itt Közép-Európában és korunkban az állami szuverenitás említése a legnagyobb álság. A nagyhatalmak erővonal-rendszerében élünk: nemcsak a katonai csapatok vonulnak át akadálytalanul határainkon, de a közvetett és közvetlen beavatkozások mindennapossá váltak. Ebben a helyzetben álszent magatartás a szuverenitásra hivatkozva elzárkózni egymás bírálásától. Az itt élő valamennyi ország közös és elemi érdeke, hogy demokrácia legyen és az emberi jogok betartassanak. Az a kormányzat, amely ezek ellen vét, bűnt követ el, nemcsak saját népével, de a többi ország népével szemben is.

Tudomásul kell venni, hogy az emberiség a legutóbbi évtizedekben továbbfejlesztette a demokráciát: testet öltött az alapvető emberi jogok követelményrendszere, amely nemcsak az állami főhatalmat korlátozza, hanem kimondja, hogy egyre bővül azoknak az alapvető emberi jogoknak a köre, amelyet még a többség sem korlátozhat. Ebből következik, hogy nyíltan, határozottan, tudományos alapossággal és objektivitásra törekedve fel kell tárni minden anomáliát. Ennek feltétele, hogy nálunk betartsák az emberi jogokat, legyen valódi sajtó-szabadság, nyílt véleménycsere és az emberek szabadon alkothassanak közösségeket. El kell érnünk, hogy feltárva az atrocitásokat, a tisztességes emberek elszégyelljék magukat -nemzetiségre való tekintet nélkül.

Úgy vélem, akkor van erkölcsi jogunk a szomszéd népek bírálatára, ha azt a "közös tudat" talaján tesszük, és elkerülünk minden soviniszta-nacionalista felhangot.

* * *

Szép elvek és sommás megállapítások sorakoztak itt fel, helyenként szívszorító sorrendben. De szeretnénk valami kézzelfoghatót is tenni azon túl, hogy könyveket és szappant csempészünk barátainknak.

A középeurópai tudat kimunkálásának, elmélyítésének és ápolásának legjobb eszköze egy valódi középeurópai egyetem volna. (A továbbiakban Egyetem) Az Egyetem igazi "mindeményedelem" lenne, ahol nemcsak a nyelvi és tudati kerítéseket, de a mesterkélt humán-természet-alkalmazott-tudományok közötti falakat is bontogatnánk. Az Egyetemen nagy számban tanulnának-tanítanának-élnének középeurópaiak, beleértve a magyarokat is. Minden tudományágat művelnének, minden kérdést megvitatnának. Modern formában feltámasztanók a középkori internacionalista Universitas eszméjét. Ahogy a középkorban messzeföldről vándoroltak egy-egy Universitasra, majd hazatérve abból éltek amit ott összegyűjtöttek, és környezetükben sugározták a tudást, a műveltséget, az alapvető humánumot és az államok feletti eszméket -úgy kellene most tennünk.

Az Egyetem műhelyek, intézetek sorát foglalná magába, amely a szűk szakképzéseken túl az integráció számtalan területével foglalkozna. Publikációik, vitáik eszméik erjesztenék az egész térség gondolkodását. Csak liberális-humanista-tudományos szellemben tudom az Egyetemet elképzelni, erőteljes önkormányzattal, minimális központi irányítással, afféle oxfordi stílusban. Mindennemű állami beavatkozást kizárva.

Abszolut gondolat-tan-vita szabadság.

Az Egyetem inicializálása ránk, magyarokra vár, itt valahol, egy kisvárosunkban megalapítva.

Hatalmas anyagi erőket igényel - de erre a messzelátó célra - ha a feladatokat jól fogalmazzuk - nemcsak a külföldi magyarok mecenaturájára számíthatunk, de a többi középeurópai emigrációra és a külföldi alapítványokra is. Nem teljesen reménytelen, hogy az érintett államok többé-kevésbé támogatnák a tervet.

Valahol el kell kezdeni.

Jöjjünk össze, tanácskozzunk, fogalmazzunk együtt.

Zugliget, 1987 szeptembere
-----------------------------------------------------------

limes 1989 - 1. szám
Íródott az MTA Irodalomtudományi Intézete munkatársai által, Vásárhelyi Miklós 70. születésnapjára összeállított EMLÉKKÖNYV számára 1987-ben.
Rövidítve elhangzott angolul az 1987 őszi budapesti EAST-WEST konferencián.
Elhangzott 1988. március 21-én a népligeti Jurta Színházban, a Magyar Demokrata Fórum összejövetelén.
Megjelent 1988-ban a chicagói SZIVÁRVÁNY-ban, és a budapesti LIMES 1989. évi első számában.
Ez a tanulmány indította el a közép-európai egyetem(ek) szervezését.

Az írás keletkezéstörténetéről lásd még Mécs Imre írását a Beszélőben:

NÉHÁNY SZÓ A KÖZÉP-EURÓPAI EGYETEMRŐL



  


2017. április 14., péntek

Nem maradhatunk csendben

NEM MARADUNK CSENDBEN!

Legyen ez Magyarország leghangosabb tüntetése



Magyarország leghangosabb tüntetése. 2017. április 15.

17:30–22:00 - Szabadság tér, Budapest 1054, Magyarország

Nem maradunk csendben, mert a kormány megválasztása óta minden egyes nap azon dolgozik, hogy elhallgattassa a demokratikus értékek mellett kiálló tömegeket!

Nem maradunk csendben, mert a hatalom minden percben azon fáradozik, hogy elnyomja az összes olyan kezdeményezést, amely megkérdőjelezi nyilvánvaló hazugságait!

Nem maradunk csendben, mert a szabad sajtó felszámolása után most a szabad oktatáson és azokon szervezeteken a sor, amelyek nem félnek kiállni mások és saját jogaikért!

Nem maradunk csendben, mert a kormány módszeresen rombolja szét azokat a közösségeket és fórumokat, ahol a szabadság fontosabb, mint a fantomokkal vívott küzdelem!

Szónokok és fellépők

Antoni Rita
Borsos Luca
Gulyás Márton és Varga Gergő
Hegedűs Barbara
Hujber Áron (1/3 Fossiles de L'Atlas)
Komár Béla (Telefunken)
Komáromy Gergely
Kramer Veronika és Szipszer Szabolcs (Bulbs)
Kürthy Andras (Husky Joe)
Kürti Kristof (DJ Suhaid)
Mushu Israel
Pándi Balazs (DJ Rabbi Williams)
Szabó Simon
Vereczkey Ákos (Akos V)
Újvári-Pintér György (!Szkafander)
...


Várunk mindenkit az eddigi leghangosabb tüntetésen, mutassuk meg, hogy egy országot nem lehet elhallgattatni, hogy nem maradunk csendben!

Szabad ország, szabad a tánc!

***

2016. április 25., hétfő

Létezik-e cenzúra Magyarországon?

Egyik barátom a harmadik Orbán-kormány megalakulásakor teljes kétségbeesésében fordult hozzám azzal a kéréssel, hogy blogja számára biztosítsak ukrajnai tárhelyet, mivel Magyarországon megszűnt a sajtószabadság, már nem létezik független sajtó és kialakulóban a cenzúra. Ő vissza akar térni a szamizdathoz, saját szakállára, felelősségére akar továbbra is írni, és ehhez olyan háttérre van szüksége, amely nincs kiszolgáltatva a Fidesz mindent behálózó és leuraló hatalmának.

Próbáltam megnyugtatni, hogy tudtommal a blogokat egyelőre a legcsekélyebb veszély sem fenyegeti, és ha esetleg mégis lenne majd valamilyen állami szabályozás ezen a téren, az sem a kis véleményblogokat fogja érinteni (mint amilyen az öve vagy az enyéim), hanem esetlen a nagy olvasottságú, befolyást szerzett hírblogokat - nos, ott esetleg lehetségessé válhat valamiféle sajtótörvények betartatására vonatkozó hatósági elvárás, ám azt sem technikailag, sem politikailag nem tartom elképzelhetőnek, hogy a kis forgalmú magánblogok működését bárki bármikor korlátozni próbálná - ez itt mégsem Pakisztán vagy Irak. Lassabban hát azzal a szamizdattal.

Ha pedig mégis lenne egyszer ilyen szándék (amire azért a médiatörvény tervezetében volt utalás) , akkor valószínűleg az internethozzáférés felől kell és lehet ezt megfogni, mert amíg a net szabad, addig bárki regisztrálhat magának blogot pl. elsőként a Google portfóliójához tartozó blogger.com rendszerébe - és hogy abba ki mit ír, azt a szolgáltatón keresztül egy államhatóság nem korlátozhatja. Magát a bloggert és az ő internethozzáférését azonban meg lehet csípni.

Továbbá pedig - folytattam - Ukrajna egyelőre Magyarországhoz képest sokkal nagyobb demokráciadeficittel rendelkezik, ha tehát itteni szerveren akarja futtatni a blogját, az sokkal kevésbé lesz biztonságban. Igaz, a nyelvi korlát és az a tény, hogy egy másik ország viszonyairól szólna ez a szamizdatblog, elég nagy érdektelenséget jelent, így nyilván a kutya sem akarná betultani Ukrajnában azt a médiumot, amely Orbánról ír magyarul csúnyákat - míg ha ezt Porosenko vonatkozásában tenné ukránul, akkor a kockázat elég nagy lenne.

Utolsó érvem az volt, hogy nekem magamnak egyetlen blogom sem működik ukrajnai szerveren (holott van nekem 60-nál is több), vagy magyar szolgáltatóknál üzemelnek vagy olyan nemzetközi hálózaton, amely nem köthető egyetlen országhoz (bár a cég valamelyikben nyilván be van jegyezve).

Barátom végül a blogger.com rendszerében nyitotta meg szamizdatos blogfolyamát. Senkinek nem szúrt még szemet. És ennél csak kicsivel többen olvassák.

Nem így azt a webhelyet, amelyet felkérésre én építettem egy visszaemlékező dokumentumanyag elhelyezése céljából és amely az alábbi linken található.

A cikk címére visszatérve: cenzúrahatóság jelenleg Magyarországon nem létezik, a sajtó területén az előzetes engedélyeztetés szabályai eleget tesznek a demokratikus minimumnak, az utólagos szankcionálás sem éri el a leglágyabb diktatúrában szokásos mértéket sem. Ám anyagi oldalról, finanszírozással, reklámelhelyezéssel, exzisztenciális ellehetetlenítéssel (olykor fenyegetéssel) és saját befolyásolási lehetőségeinek a kiterjesztésével a Fidesz-hatalom kétségtelenül elérte a szabad sajtó visszaszorulását. Ez azonban gyökeresen különbözök a már lágynak számító kádári diktatúra utolsó éveiben fennálló gyakorlattól, amikor rendőrségi zaklatások, elkobzások napirenden voltak.

2015. július 18., szombat

Szeressétek a jövevényt, mert ti is jövevények voltatok

Az Oltalom Karitatív Egyesület és a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség közleményt adott ki június 16-i keltezéssel Budapesten a menekültek ügyében, amelyben azt is leírják, hogy mire van szükségük a menekülteknek. Forrás: oltalom.hu


Iványi Gábor közleménye a menekültek ügyében

„Szeressétek azért a jövevényt; mert ti is jövevények voltatok…” (5 Mózes 10,19)

Az Oltalom Karitatív Egyesület és a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség közleménye a menekültek ügyében


Az Oltalom Karitatív Egyesület és a vele több mint negyedszázada együttműködő egyház, a Magyarországi Evangéliumi Testvérközösség elkötelezett a menekültek emberséges ellátása mellett.

A kultúrnépek ősidők óta képviselték azt (a Bibliában is rögzített) örök elvet, hogy az alapvető emberség, segítség még az ellenséget és a hadifoglyokat is megilleti, nemhogy a gyermekekkel menekülő civileket. Ezért az Oltalom Karitatív Egyesület is az Egyházzal együtt, megalakulása óta, folyamatosan támogatja a Magyarországon átutazó vagy itt menedéket kérő külföldieket, nemre, korra, vallásra és egyéb szempontra tekintet nélkül.

Teljes elismeréssel és tisztelettel támogatunk ugyanakkor minden hasonlóan tevékenykedő civil csoportosulást, szervezetet vagy a feladatát tisztességesen ellátó hatósági tényezőt.

Megköszönjük azok önzetlen támogatását, akik eddig pénzt vagy természetbeni adományokat bíztak ránk. Eddig mintegy kétmillió forint értékben kaptunk célzott pénzadományt. Sokan hoztak takarót, matracot, ruhafélét, bébiételt, gyümölcsöt, ivóvizet és egyebet. Mi magunk is raktárkészleteinket és felszabadítható pénzforrásainkat folyamatosan biztosítjuk az érintettek számára.

A Budapest, VIII. Dankó u. 11. szám alatti egyházi központunk és felsőoktatási intézményünk, a Wesley János Lelkészképző Főiskola portáján , a hét minden napján napi 24 órában  készek vagyunk fogadni adományokat. Nem túl tágas raktározási lehetőségeinket (az oktatási idő szünetében tantermeinket is) az adományozóknak, illetve az együttműködő civil szervezeteknek is készségesen biztosítjuk.
Telefonon információt a +3670 459-3681 és a +3670 372-5936 számokon lehet kérni.
Számlaszámunk: Oltalom Karitatív Egyesület, K&H 10400140-00026699-00000006, ezen „menekültek” jelzéssel lehet felajánlani pénzadományt. Szegedi Osztrovszky utca 1. szám alatti iskolánk is fogad hétköznap 8.00 és 16.00 óra között adományokat.
Szegedi egyházközségünk Bokor u. 5. szám alatti központját is az étel-előkészítő civilek rendelkezésére bocsátottuk. Az ide beérkező adományokat is a szegedi és Szeged környéki területeken humanitárius tevékenységet végző szervek és civilek támogatására fordítjuk.

2015. június 26., péntek

Kulturális sokféleség és bevándorlás

Értesítés, felkérés - szakmai párbeszéd -  - A kulturális sokféleség és a bevándorlás - magyarországi kisebbségek - szakmai fórum - MTA Budapest: Ankét Magyarország kulturális sokszínűségéről 


Mit jelent számunkra a multikulturalitás?


Az MTA TK Kisebbségkutató Intézet szakmai fórumot kezdeményezett a magyarországi és a Kárpát-medencei kisebbségi, nemzetiségi csoportokkal kapcsolatos közbeszéd jellegzetességeiről, illetve a kulturális sokszínűség magyarországi helyzetéről és jövőbeli esélyeiről. Az elmúlt évtizedekben többféle megközelítés volt hatással a kisebbségekkel kapcsolatos kérdések értelmezésére, mint például a kisebbségi és emberi jogok, a multikulturalizmus, a társadalmi integráció és az egyenlő bánásmód,  nemzetfogalom etnicizálódása.

Az egyes paradigmák eltérő társadalomképet, illetve a kisebbségi közösségek és a többségi nemzet között eltérő viszonyokat feltételeznek, s mindezekkel kapcsolatban tisztázni kell a tágabb nemzetközi környezettel való összefüggéseket is.

A fentiekkel összefüggésben egy szélesebb szakértői kör képviselőit szólítjuk meg, hogy fejtsék ki véleményüket a kulturális sokszínűségről és az etnikai kisebbségek helyéről a társadalomban. Mindenkihez az alábbi kérdéssort juttattuk el, s a beérkezett válaszokat névvel tesszük közé honlapunkon.

1.  A kulturális sokféleség eltérő fogalmakkal írható le (kulturális sokszínűség, a megosztott kultúrájú társadalom és a multikulturalizmus), és kialakulása is eltérő társadalmi és történelmi előzményekhez köthető (migráció, politikai változások, gyarmatbirodalmak felbomlása, országhatárok megváltozása stb.). Van-e Ön szerint a kulturális sokféleségnek egy speciális közép-európai formája?

2. A kulturális sokféleséget támogató nemzetközi politikai és morális normák (pl. az EU vagy az UNESCO kulturális diverzitásról szóló dokumentumai) hogyan befolyásolják az egyes államok belpolitikai vitáit? A jelenlegi magyarországi nemzet- és kisebbségpolitika milyen hatással van a magyarországi nemzetiségek, különös tekintettel a romák emancipációjára, illetve a Kárpát-medencei magyar kisebbségi közösségek kulturális identitásának megfogalmazására? 

3. Van-e konfliktus a globalizációval és a politikai integrációval (pl. az EU integrációval) együtt járó kulturális folyamatok és a nemzeti identitás megőrzésére irányuló igyekezetek között? A konfliktus kezelésével kapcsolatos megoldásokat hogyan értékelné az EU-n belüli, illetve az EU-n kívüli európai országok esetében?

4. Magyarországon alig van olyan család, amelyet ne érintene, vagy érintett volna az asszimiláció, vagy a ki-, illetve bevándorlás valamilyen formája. Ön szerint ennek van-e hatása a kulturális identitásra, a hazához és az Európai Unióhoz való viszonyra?

5.  Hogyan befolyásolja a magyar társadalom közérzetét a menekültek, bevándorlók, vendégmunkások jelenléte? Milyen szerepe van ebben a saját tapasztalatnak, illetve a médián keresztül közvetített politikai diskurzusnak?

2015. június 9., kedd

Ha Magyarországra jössz

Nem állítom, hogy szakértője lennék a bevándorláspolitikának, mint ahogy az Európai Unió jövőjéről sem mernék elemzésekbe kezdeni vagy pláne jóslásokba bocsátkozni. Nincs tuti receptem arra, mit és hogyan kellene állami szinten cselekedni, hogyan kellene a kérdést kezelni.

Abban azonban biztos vagyok, hogy az idegenellenesség felszítását célzó propagandának a kormánygépezet és személyesen Orbán Viktor részéről folytatott gyakorlata aljas, káros, megvetendő, bűnös - és mint ilyen minden civil eszközzel gáncsolható és gáncsolandó. Hogy ez az aljas propaganda mindemellett, úgy tűnik, még kontraproduktív is, az pedig hadd legyen az idegenekre másként gondoló jóérzésűek apró öröme.

















2015. január 17., szombat

DEKA - a Demokratikus Kerekasztal megalakulása

Megalakult a Demokratikus Kerekasztal Ferge Zsuzsa szociológus, szegénységkutató, Horváth András volt adóellenőr, az áfacsalási botrány kirobbantója, Iványi Gábor lelkész, a Magyar Evangéliumi Testvérközösség vezetője és Lovas Zoltán újságíró, a Dunagate-botrány kirobbantója kezdeményezésével.


Felhívás a magyar társadalomhoz!


Hazánk 2015 elejére válaszúthoz érkezett. Átfogó társadalmi, politikai, szociális és gazdasági válság küszöbén állunk. Egymást gyűlölő, egymással beszélni képtelen szekértáborokra szakadtunk. Ha az elmúlt évek medrében halad tovább sorsunk, akkor az egyik valószínű út a mai rendszer bebetonozása, keményedő diktatúrával. Az sem zárható ki, hogy a szociális feszültségek a robbanásig fokozódnak, a nyomorban élők és a lecsúszó középosztály tömegei radikális megoldások híveivé szegődnek.

Magyarország sorsáért való aggodalommal eltelve ezért azt javasoljuk a dolgok alakulásáért felelősséget hordozó polgártársainknak, hogy kezdjenek párbeszédet egymással. E párbeszéd révén munkáljanak ki olyan nemzeti (politikai, gazdasági, társadalmi) minimumokat, melyek lehetővé teszik, hogy a ma oly megosztott ország erői azokban egyetértve, közösen kereshessenek kiutat. Magunk ilyen minimumnak javasoljuk a köztársaság, a demokrácia helyreállítását, hazánk európai irányultságú értékeinek megerősítését, a rendszer társadalmi igazságtalanságainak korrekcióját.

Sikerre akkor számíthatunk, ha a párbeszédbe a civil szervezetek és mozgalmak, a politikai pártok, a munkaadói és munkavállalói szervezetek, az egyházak, továbbá a magyar közügyekben érdekelt minden polgár (éljen itthon vagy külföldön) bekapcsolódik.
Ehhez feltehetően több, a változásokat előkészítő kerekasztalra van szükség, amelyek értékorientációja eltérő lehet, de készek az egymással való további együttműködésre. Mi, pártoktól független gondolkodókként, ma szükségesnek tartjuk legalább egy, európai orientáltságú baloldali, szabadelvű és egy jobboldali, konzervatív kerekasztal létrejöttét.

Reméljük, hogy akik egyetértenek közös társadalmi minimumok kidolgozásával, bárhová tartozzanak is a politikai vagy ideológiai térben, de elkötelezettek a demokrácia, a köztársaság és az alapvető európai értékek iránt, részt fognak venni ezekben a munkálatokban. Együttműködésükkel létrejöhet ez év tavaszára az a tárgyalási fórum és szisztéma, amely lehetővé teszi az ország érdekében egy új történelmi kompromisszum kidolgozását. A Nemzeti Egyeztető Fórum (NEF) működésének általunk szorgalmazott kezdési időpontja 2015. március 15.

2015. január 14.

A felhívást jegyzik:
Ferge Zsuzsa
Horváth András
Iványi Gábor
Lovas Zoltán


2014. július 11., péntek

Pánikban vagyok

Pánikban vagyok, mert a Magyar Virtuális Köztársaság egyre kevésbé tűnik fenntarthatónak. Amíg az ember csupán azt tapasztalta, hogy egyre inkább nemcsak idegen, hanem gyomorforgatóan taszító is számára az az uralkodó politikai kurzus, amely a reális Magyarországon lassan minden maga alá kapar és mindenbe belehatol - de ezzel szemben áll egy másik, egy normális, liberális és demokratikus szellemi Magyarország, addig lehetett még ebbe mindannyiszor pánikszerűen visszamenekülni, ahányszor nagyon szembeötlöttek a gyűlöletes jelenségek. Magyarán: a Virtuális Köztársaságnak volt miből táplálkoznia, mert látszottak nemcsak a normális emberek, hanem azok a társadalmi erők is, amelyek ellenszegültek a Horthy-korszak restaurációjának, a rasszizmusnak, antiszemitizmusnak, idegengyűlöletnek, homofóbiának. Ám utóbbiakból, úgy tűnik, egyre kevesebb akad, mérvadó személyiségek kezdenek elvtelenül taktikázni, másik elmismásolják vagy elhallgatják valódi gondolataikat. A társadalom egészséges ellenálló képessége alapjaiban roppant meg, mert a normális részét is eluralta a képmutatás, cinizmus, arrogancia, hatalomvágy, nyerészkedés...

Normális helyzet, hogy mostanra már egy icipicit szimpatikus párt se létezzen a politikai palettán? Hogy már nemcsak azok ellenszenvesek, akik az értékrendszeremmel ellenkező világnézeti és politikai szemléletet vallják magukénak, hanem azok is, akikkel elvben azonos elvi platformon állok. Róluk is ki kell derülnie, hogy tisztátalanok, önérdekűek, hatalomhajhászók? Hát nincs egy fűszál a tors közt kelőben?

Nincs. Lélektani szempontból Magyarország már nem a biztos hely, nem a védelmet nyújtó pánikszoba, hanem ellenkezőleg: maga a fenyegetés, maga a pánik kiváltója. És én pánikban vagyok, mert a magam-építette virtuálé már nem kap visszaigazolást a valóságból. Már semmi sem kecsegteti azzal, hogy továbbra is fenntartható lesz.

2014. április 7., hétfő

Orbán Viktor megbukott

A választási eredmények azt mutatják, nem volt Magyarországon kormányváltó hangulat. Meglehet. Az elmúlt napokban nekem mégis ezek voltak a legnépszerűbb oldalaim:


A látogatók döntő többsége a miniszterelnök bukására rákérdező Google-keresések révén érkezett oldalaimra, leginkább erre: 


2014. február 2., vasárnap

Pacsirta rádió Budapest

Pacsirta Rádió
2014. február 1-jén indult a magát függetlennek hirdető, csak online hallgatható, önkéntes alapon, honoráriumok nélkül működő Pacsirta Rádió.

A műsor egyelőre egy stúdióvá alakított lakásból jelentkezik, kölcsöncuccol dolgoznak. Az első két nap amolyan laza próbaadás, február harmadikától megy élesben. Öreg rókák a mikrofon mögött: Aczél Endre, Lipovecz Iván, Vágó István, Szegvári Katalin, Szilágyi János, Verebes István, Kulcsár István, Benda László, Fodor János; a rádió célja pártpolitikai elkötelezettség és háttér nélkül buzdítani a szavazásra. Ez az, mármint az elkötelezettség nélküliség, amit nehéz elhinni... Főleg, hogy csupán a választásokat követő időszakig kívánják üzemeltetni a frekvencia nélküli, csak az interneten hallgatható -  http://www.pacsirtaradio.hu  - Pacsirta Rádiót.

A csatorna önkéntes alapon szerveződött, nyilatkozott Fodor János ötletgazda, aki épp a „mindenki önkéntes, mindenki egyenlő” elve miatt nem szereti, ha főszerkesztőnek titulálják. Pedig az. Hát majd meglátjuk. Pontosabban meghallgatjuk.


2013. augusztus 14., szerda

Összeesküvés-elmélet a magasban?

Az bizony eléggé elgondolkoztató, hogy az összeesküvés-elméletekben és valami fölöttes, titkos láthatatlan hatalomban való hit sokkal jobban egyesíti a magyarságot, mint mondjuk a nemzeti és liberális minimum együttes elfogadása. Az ország és a nemzet sorsát ténylegesen befolyásoló ügyek megítélésében rég kettészakadt a magyarság, de lám, akad valami, amiben mutatkozik némi egyetértés.

A Political Capital elemzőintézet a Tárkival és nemzetközi partnerekkel  készített kutatása szerint - olvasom - a magyarok 42 százaléka „tudja”, hogy nem a kormány irányítja az országot, hanem valakik a háttérből mozgatják a szálakat, és csak a magyarok 36 százaléka veti el egyértelműen ezt a nézetet. Ennél is meredekebb adat az, hogy ugyan a Jobbik szavazóit állítják a legnagyobb, 68 % százalékos arányban, ,hogy valójában nem a kormány kormányoz, ám őket az az LMP-szavazók követik (52%), majd az MSZP jön 49 %-kal, és csak őutánuk következik a Fidesz (43%), végül az E2014 32 %-kal.

Lám, milyen nagyfokú az egyetertés a pártokat választók között! Sok millió magyar révén jön létre a Haza a magasban helyett a Hatalom a háttérben. Jól be lehet lakni ezt a kényszerképzezet! Ehhez képest a pártpreferencia nélküliek közül csupán 37 százaléknyian vélekednek úgy, hogy valakik a háttérből irányítják az országot. Vélhetőleg ők annyira kiábrándultak mindenből, hogy már az UFÓkban sem hisznek.

2013. június 1., szombat

Az elvesztett HAZA A MAGASBAN

Régi barátom, akivel manapság is váltok egy-egy levelet, de aki nagyon messze került tőlem (fizikailag is, de főleg lelkileg), naplójegyzeteimet olvasva a minap rákérdezett: mi ez a sok elégedetlenség, honnan ez a tömény keserűség, ugyan mi okom lehet nekem a rossz politikai közérzetre.

Sokáig gondolkoztam, belekezdjek-e egy hosszabb fejtegetésbe. Ha a blogjegyzeteimből nemértette meg, mi a bajom a dolgokkal, akkor egy levélbeni okfejtés vajon elegendő lehet-e arra, hogy átérezze, mi a problémám.

Végül ezeket írtam: 
 


Kedves M., jól látod, valóban elég rossz a közéleti-politikai közérzetem. A kérdésre, hogy miért rossz, nehéz röviden pontos választ adnom. Talán úgy fogalmaznék, hogy bár bő évtizede már leszámoltam bizonyos illúziókkal és megértettem, csakis privát életembe visszavonulva alakíthatok ki a magam számára olyan életvitelt, amely megfelel nekem s amely nem kényszerít méltatlan kompromisszumokra, azért ennek ellenére éltek bennem a környező világra vonatkozó bizonyos kollektivista ideálok – amelyek most, az utóbbi években, ugyancsak szertefoszlottak.

Ezek közül az egyik az, hogy végképp elvesztettem hitemet a kárpátaljai magyarság egészséges önvédelmi képességeiben. Ez a nemzeti kisebbség korábban évtizedeken keresztül sikeresen dacolt a hol keményebb, hol lágyabb szovjet diktatúra asszimiláló erejével, kiszolgáltatottsága közepette és a modus vivendi diktálta kompromisszumok ellenére sem vesztette el morális tartását. A rendszerváltás utáni kezdeti önmagára találás biztató jelei után azonban az utóbbi két évtizedben teljesen szétzilálódott, végzetesen megosztottá vált és ami ennél is súlyosabb: ahelyett, hogy ellenállt volna és kikerülte volna a csapdahelyzeteket, ahelyett a kiszolgáltatottság új és újabb kötelékeit vette magára, mintegy önként dugta fejét a hurkokba; így vált a nagy, a közepes és a nevetséges pitiáner hatalmi érdekek tehetetlen alattvalójává.

A másik, talán ennél is fájdalmasabb felismerésem, hogy megszűnt az a haza a magasban, amelynek létezését korábban nemcsak erősen hittem, hanem naponta meg is éltem. Ez volt az a másik Magyarország, amely a földrajzi ország fölött helyezkedett el és sem politikai, sem ideológiai szempontból nem volt determinált, amelyet leginkább a közös nyelv és a kultúra tartott a magasban, amelyben nem volt nyoma sem a nyílt kirekesztésnek, sem a sunyi kettős beszédnek és gyanakvásnak, helye volt viszont benne a befogadásnak, a szabad értékválasztásnak, a toleranciának, az empátiának és szolidaritásnak. Ha az ember Magyarországra utazott, mindig közelről érezte ennek a hazának a létezését, legtöbbször elég volt felegyenesednie, és a feje máris belelógott. Ha mégsem, akkor is elég volt lábujjhegyre állni. Nagyokat szippantva hazahozhattuk tüdőnkben a magaslati haza levegőjét. De láthattuk fizikai közelség nélkül is: könyvek, folyóiratok, filmek, hanglemezek szépen megidézték – amikor pedig beköszöntött az internet világa, többé nem lehetett gondunk: az illyési szimbólum, a haza a magasban virtuálisan testet öltött a világhálón. Egy rövid időre. Mert alig kezdtünk örvendezni a kitárult lehetőségeknek, amikor odalenn, a fizikai Magyarországon galád árulás történt: akadt valaki, aki az ország felét kitagadta a hazából.

Hosszú ideig reméltem, hogy a magaslati haza ebbe nem rendülhet bele. Hogy mi, akik büszke, felszegett fejű polgárai voltunk ennek az emelkedettségnek, soha nem fogunk engedni a megosztottságnak. De a jelek másról tanúskodtak. A jelek először is azt mutatták, hogy sokaknak kedvére van a kitagadás, s ezt sürgősen ki is nyilvánították. De ez még nem lett volna olyan nagy baj: a magaslati hazának mindig is voltak meggyőződéses ellenlábasai, mint ahogy mindig is akadtak fenekedő konjunktúralovagok. A tragédia azzal kezdődött, amikor mi, kitagadottak hiába vártuk, hogy ti, bent maradt társaink majd ellene szegültök ennek az árulásnak. Majd szót emeltek miértünk. De nem tették meg, kedves M.! Csoóri nem emelte fel szavát Kertész Imre védelmében, Jókai Anna nem szállt síkra Esterházy mellett, Albert Gábor, Tornai József nem tette helyre a a Konrád-kirekesztőt, Görömbei, Szörényi nem védte meg Radnóti Sándort, Sára Sándor nem emelt szót Tar Béláért. A bent maradtak sunyi (vagy egyetértő) hallgatása kíséri a lassan teljessé vált kirekesztést. A kitagadottak pedig elkezdtek kitagadottként viselkedni. Ha idegennek bélyegeznek, előbb-utóbb idegen leszel. És többé hiába keresed a hazádat a magasban, ha Magyaroszágon jársz, hiába pipiskedsz, rozoga sámlit hiába teszel lábad alá, itthon hiába nyitsz könyvet, hallgatsz rádiót, hiába kattintgatsz az egérrel – csak a múltat találod, és a jelen véresre szakadt foszlányait.

Ezért rossz a közérzetem, kedves M.