A közép-európai egyetem(ek) szervezését elindító tanulmány 1987-ből
Kiemelés a tanulmányból: A középeurópai tudat kimunkálásának, elmélyítésének és ápolásának legjobb eszköze egy valódi középeurópai egyetem volna. (A továbbiakban Egyetem) Az Egyetem igazi "mindeményedelem" lenne, ahol nemcsak a nyelvi és tudati kerítéseket, de a mesterkélt humán-természet-alkalmazott-tudományok közötti falakat is bontogatnánk. Az Egyetemen nagy számban tanulnának-tanítanának-élnének középeurópaiak, beleértve a magyarokat is. Minden tudományágat művelnének, minden kérdést megvitatnának. Modern formában feltámasztanók a középkori internacionalista Universitas eszméjét.
------------------------------------------------------------------------------------------------------
Mécs Imre:
TRIANONI TRAUMA - KÖZÉPEURÓPAISÁG
keletkezés éve: 1987
A magyarság részére nem volt kegyelem, politikusai hiába kértek népszavazást, s hiába hivatkoztak a sokat hangoztatott wilsoni önrendelkezési elvekre.
Két új, soha nem volt mesterséges állam és a török elnyomás alól nemrégiben felszabadult, nemzeti fejlődése kezdetén álló balkáni ország osztozott a történelmi Magyarország területének kétharmadán. Még a magyarságot évszázadokon át sanyargató Ausztria is leharapott magyarlakta területeket. Elborzadunk, ha korabeli dokumentumokhoz jutunk; a szétdaraboló falánkságok étvágyát szinte semmi sem korlátozta: a déliek Pécset, a balkániak a Tiszát követelték természetes határnak, a bölcs európéer tudós pedig a Dunántúl felét akarta korridorként megszerezni, hogy déli szláv testvéreivel egyesülhessen. Rajtunk kívül mindenkinek volt szava az osztozkodáskor.
Összeomlott a Monarchia, és maga alá temetett minket, akik a legszívósabban és leghosszabb ideje harcoltunk a függetlenségért.
Trianon sokkolta a magyarságot. De melyik nemzetet nem sokkolt volna ily rettenetes csapás? A sérelem hatalmas súlya lehetetlenné tette a mély nemzeti önvizsgálatot, amire pedig nagy szükség lett volna. Hol rontottuk el? Miért nem hallgattunk Eötvösre, Mocsáryra, Jászira, Adyra? A katasztrófa tüzében égő sebeink fájdalma lehetetlenné tette, hogy felismerjük az ezer éve velünk élő nemzetek igazságát és elfeledte a régi, jellegzetes magyar toleranciát.
Jó paktum, tartós barátság -tanították a rómaiak. Nem tudtuk időben megkötni a jó paktumokat; Trianonban nem engedték, most kellene hátrányos helyzetben végre rendezni közös dolga-inkat.
Nem csoda, jajgattunk Trianon miatt. Többszázezer menekült elhagyta szülőföldjét, sokmillió magyart elhagyott a hazája. [Wigner Jenő mondta kesernyésen: Nem én hagytam el a hazámat ő hagyott el engem.]
Trianont nem lehetett és nem lehet megemészteni. Hiába van igazunk. Trianon olyan, mint az amerikai bilincs: minél többet mocorog az ember, annál mélyebben vág a húsába, annál jobban megdagad a keze.
Nem tudunk kiszabadulni ebből a bilincsből.
Ha józanul végiggondoljuk, a környező országok rövidtávú és rövidlátó nacionalista érdekei tartósan a magyar érdekek ellen hatottak és hatnak ma is. Érdekgyűrű jött létre, az érdekek egymásba kapaszkodtak. Ez a gyűrű a magyarság legkisebb megmozdulására még szorosabbra zárult.
A két háború között a nagyhatalmak érdekei a középeurópai térség megosztására irányultak. Jogos és igazságos érdekeinket csak akkor akceptálták, részben, ha szembe akartak állítani bennünket a Kárpát-medence más országaival.
A második világháborút követő nagyhatalmi elrendeződés tovább rontott a helyzeten.
Hiába mondta Churchill Teleki Pál halálakor, hogy "A béketárgyaláson Teleki gróf számára egy üres széket hagyunk", ez a szék nem volt ott. Ugyancsak nem tartotta vissza a Szovjetuniót a soha Ukrajnához nem tartozó Kárpátalja bekebelezésétől az a tény, hogy a világ második proletárdiktatúrája védte a szovjet hátát 1919-ben.
A magyarság helyzetét sem a közerkölcs, sem az érzelmi momentumok, sem az önrendelkezés elve, sem az igazságosság nem befolyásolták. Mindezek csak szólamok maradtak, vagy ürügyek a nagyhatalmi érdekek szolgálatában.
Hinnünk kell abban, hogy hosszú távon az erkölcsi értékek érvényesülnek. Csak lesznek-e, maradnak-e, akik számára igazságot lehet szolgáltatni? Szlovák politikusok nyilatkozták bizalmasan és cinikusan: "Ha majd a magyarok százezren lesznek, minden jogot megadunk nekik."
A kisantant-érdekgyűrűt még gyűlöletgyűrű is erősíti. Ennek a gyűlöletnek a csíráit elődeink múlt századi rossz és erőszakolt nemzetiségi politikája ültette el, s hiába mondjuk ma azt, hogy a múlt századi magyar elnyomás sokszorta kisebb volt a mai elnyomásoknál, a szembefordulás ott kezdődött, amit felerősítettek a pánszláv izgatások. Ezt nem ellensúlyoztuk a közös (gazdasági) haza érzelmi-tudati megerősítésével és kitöltésével. Jászi Oszkár Keleti-Svájc elképzeléseit pusztába kiáltotta, holott az egyetlen egészséges megoldást kínálta. A magyarság ősi szellemétől idegenül lenézték, gúnyolták a nemzetiségeket, amelyek több-kevesebb fáziskéséssel követtek bennünket a modern nemzetté válás folyamatában, s ami szükségszerű ellenhatást szült.
Ez a sokrétű gyűlölet növekedett, holott a nagy hazában élő emberek között sok volt a személyes, érzelmi kapcsolat is.
Trianon után ez a gyűlölet-rendszer szükségszerűen felerősödött. Az utódállamok kormányzatai - maguk is érezvén a rendezés igazságtalan voltát - kénytelenek voltak fokozni ezt a gyűlöletet. Kétségtelenül voltak jóhiszemű hangok is, de ezeket elnyomták a soviniszta kiáltások. A sarokba szorított és kétségbeesett magyarság irredenta kényszerpályája még fokozta ezt a gyűlöletet. Minden utódállam igyekezett megideologizálni a területszerzéseket és a magyar lakosság elcsatolását.
A gyűlöletet tovább növelték a bécsi döntések. Holott -első rátekintésre- ezek a döntések az etnikai rendezés elvét figyelembe véve sokkal igazságosabbak a trianoninál. De nem jelentettek megoldást, s nemcsak azért mert fasiszta döntőbíráskodások eredményei voltak, hanem azért sem, mert a Kárpát-medence többi népe számára újabb sérelmek forrásai lettek.
Bármerre tologatnók a trianoni "sárkányfog-vetemény" határokat, mindenképpen igaz és jogos érdekeket sértenénk.
Mit tegyünk? Ezeket a határokat átjárhatóvá kell tenni, és be kell látni, egyetlen megoldás lehetséges: közösen a térség népeivel megpróbálni egy nagyobb, tágasabb középeurópai hazát kialakítani.
Pillanatok alatt beugrottak a kisantanti-reflexek, ha a magyarság megmozdult. 1956-ban csehszlovák hadosztályokat összpontosítottak a határra, a román kormány felajánlotta katonai erejét a forradalom leverésére, Titóék pedig dicstelen és kétkulacsos szerepet játszottak a forradalommal és a Nagy Imre kormánnyal szemben. Aztán 1968-ban a csehszlovák határt magyar katonák is átlépték - hívatlanul. Amit nem győzünk azóta sem elítélni.
Valahányszor igazságunkat kezdtük feszegetni, mindig rosszabb helyzetbe kerültünk.
Mit tehetünk?
A helyzet nagyon súlyos. Jugoszláviában viszonylag tisztességes a nemzetiségi politika. Romániában és Szlovákiában viszont a magyarság létét fenyegető egyre erőszakosabb intézkedések követik sorra egymást. A magyar kormányzat negyven évig nem akart tudomást venni a határainkon túl élő kisebbségi magyarság sorsáról, elaltatta lelkiismeretét egy virtuális proletárinternacionalizmus és a lenini nemzetiségi politika paravánja mögé bújva. Csak az utóbbi években kezdett -főként az ellenzék és a közvélemény nyomására- foglalkozni az erdélyi problémákkal, és engedett némi sajtó nyilvánosságot. Timeo Danaos et dona ferentes - vajon nem gazdasági bajokról kívánják a közvélemény figyelmét másra terelni, mint tették azt a román és szlovák vezetők korábban?
E térem a magyar kormányzat egyetlen következetes és tisztességes tettet tud felmutatni: saját korlátain belül példamutatóan bánt a magyarországi nemzetiségekkel - bár demokráciát nekik sem adott.
A fő bajt abban látom, hogy hatvanhét év alatt a trianoni tragédiából csak a magyarok elvesztését láttuk, és nem ejtettünk szót ugyanolyan súllyal arról, hogy elvesztettük a velünk ezer éve szimbiózisban élő horvátokat, szerbeket, szlovákokat, s a több száz éve velünk élő románokat, németeket, ruszinokat is. Bennük sem tudatosult, hogy nemcsak mi vagyunk vesztesek. ők is elvesztettek minket. A Kárpát-medence népei egymásra hatva, gyakran egymásba olvadva, ugyanakkor kultúrájukat megőrizve, fejlesztve, gazdagítva és átadva élték sokszínű életüket, közös gazdasági és állami egymásrautaltságban. Népeink történelme, életmódja, szokásrendje, erkölcse, de génjei is át meg átszövik egymást.
Ennek felismerése helyett sérelmi eszkaláció kezdődött, s az egykori közös hazát szögesdrótokkal darabolták fel. Bár minden nemzetben voltak, akik a közös érdekeket felismerték, de hangjukra mások nem figyeltek.
Nincs más lehetőség, mint előkészíteni az új, egymás megbecsülésén alapuló, egymás érdekeit figyelembe vevő tágabb hazát, a középeurópai integrációt.
A mai magyar és középeurópai valóságot látva bármily reménytelennek tűnik, el kell kezdeni ezt a sziszifuszi munkát. Ránk vár a kezdeményezés -nemcsak geometriai középponti helyünk miatt, hanem azért is, mert nekünk a legfontosabb.
Bármilyen paradoxon: nekünk magyaroknak kell megkedveltetni magunkat a többi néppel. El kell oszlatnunk a sok évtizedes, megkövesedett gyanakvásokat, szorongásokat, az ezekből eredő félelmeket. Akkor visszaszorul a gyűlölet. Ne kultúrfölényről, magasabbrendűségről, történelmi előjogokról beszéljünk, hanem tegyük vonzóvá magunkat szomszédaink előtt. Ehhez vonzó és gazdag életet kell Magyarországon teremteni - mindenekelőtt demokráciát és élő közösségeket.
Meg kell ismertetnünk és meg kell szerettetnünk magunkat a többi néppel, és meg kell őket ismernünk.
A nemzetek elkülönülését és ugyanakkor karakterük megtartását a nyelv okozza, amely nemcsak kommunikációs eszköz, de puha bölcső és vasrácsos ketrec egyben.
Sokat kell tennünk ezért, hogy a nyelvi különbözőségek ne elkülönülést, hanem színességet jelentsenek. Sok magyart kellene küldeni a középeurópai országokba vándorútra, tanulni, és még több középeurópait kellene, akár egyoldalú és jelentős anyagi áldozatokkal magyar iskolákba és egyetemekre hívni. Sok-sok Petru Grozát, Országh Pált, Emil Boleslav Lukac-ot kellene "reinkarnálnunk" : ők kiválóan ismerték és szerették a magyar kultúrát is és jó fiai voltak hazájuknak.
Fokozni kell az erőfeszítéseket egymás irodalmának és életének megismerésére, a többnyelvűség ápolására. Kölcsönösen ki kellene használni a hírközlő berendezések és a modern technika adta lehetőségeket: a magyar televízió adásait, a nemzetiségek nyelvén lehetne egyidejűleg sugározni. A rádió -műfajának megfelelően- ugyanazt tehetné. îgy saját nemzetiségeinek nyelvét és kultúráját őrizve a környező országok lakossága is megismerné életünket.
Itt Közép-Európában és korunkban az állami szuverenitás említése a legnagyobb álság. A nagyhatalmak erővonal-rendszerében élünk: nemcsak a katonai csapatok vonulnak át akadálytalanul határainkon, de a közvetett és közvetlen beavatkozások mindennapossá váltak. Ebben a helyzetben álszent magatartás a szuverenitásra hivatkozva elzárkózni egymás bírálásától. Az itt élő valamennyi ország közös és elemi érdeke, hogy demokrácia legyen és az emberi jogok betartassanak. Az a kormányzat, amely ezek ellen vét, bűnt követ el, nemcsak saját népével, de a többi ország népével szemben is.
Tudomásul kell venni, hogy az emberiség a legutóbbi évtizedekben továbbfejlesztette a demokráciát: testet öltött az alapvető emberi jogok követelményrendszere, amely nemcsak az állami főhatalmat korlátozza, hanem kimondja, hogy egyre bővül azoknak az alapvető emberi jogoknak a köre, amelyet még a többség sem korlátozhat. Ebből következik, hogy nyíltan, határozottan, tudományos alapossággal és objektivitásra törekedve fel kell tárni minden anomáliát. Ennek feltétele, hogy nálunk betartsák az emberi jogokat, legyen valódi sajtó-szabadság, nyílt véleménycsere és az emberek szabadon alkothassanak közösségeket. El kell érnünk, hogy feltárva az atrocitásokat, a tisztességes emberek elszégyelljék magukat -nemzetiségre való tekintet nélkül.
Úgy vélem, akkor van erkölcsi jogunk a szomszéd népek bírálatára, ha azt a "közös tudat" talaján tesszük, és elkerülünk minden soviniszta-nacionalista felhangot.
* * *
Szép elvek és sommás megállapítások sorakoztak itt fel, helyenként szívszorító sorrendben. De szeretnénk valami kézzelfoghatót is tenni azon túl, hogy könyveket és szappant csempészünk barátainknak.
A középeurópai tudat kimunkálásának, elmélyítésének és ápolásának legjobb eszköze egy valódi középeurópai egyetem volna. (A továbbiakban Egyetem) Az Egyetem igazi "mindeményedelem" lenne, ahol nemcsak a nyelvi és tudati kerítéseket, de a mesterkélt humán-természet-alkalmazott-tudományok közötti falakat is bontogatnánk. Az Egyetemen nagy számban tanulnának-tanítanának-élnének középeurópaiak, beleértve a magyarokat is. Minden tudományágat művelnének, minden kérdést megvitatnának. Modern formában feltámasztanók a középkori internacionalista Universitas eszméjét. Ahogy a középkorban messzeföldről vándoroltak egy-egy Universitasra, majd hazatérve abból éltek amit ott összegyűjtöttek, és környezetükben sugározták a tudást, a műveltséget, az alapvető humánumot és az államok feletti eszméket -úgy kellene most tennünk.
Az Egyetem műhelyek, intézetek sorát foglalná magába, amely a szűk szakképzéseken túl az integráció számtalan területével foglalkozna. Publikációik, vitáik eszméik erjesztenék az egész térség gondolkodását. Csak liberális-humanista-tudományos szellemben tudom az Egyetemet elképzelni, erőteljes önkormányzattal, minimális központi irányítással, afféle oxfordi stílusban. Mindennemű állami beavatkozást kizárva.
Abszolut gondolat-tan-vita szabadság.
Az Egyetem inicializálása ránk, magyarokra vár, itt valahol, egy kisvárosunkban megalapítva.
Hatalmas anyagi erőket igényel - de erre a messzelátó célra - ha a feladatokat jól fogalmazzuk - nemcsak a külföldi magyarok mecenaturájára számíthatunk, de a többi középeurópai emigrációra és a külföldi alapítványokra is. Nem teljesen reménytelen, hogy az érintett államok többé-kevésbé támogatnák a tervet.
Valahol el kell kezdeni.
Jöjjünk össze, tanácskozzunk, fogalmazzunk együtt.
Zugliget, 1987 szeptembere
-----------------------------------------------------------
Rövidítve elhangzott angolul az 1987 őszi budapesti EAST-WEST konferencián.
Elhangzott 1988. március 21-én a népligeti Jurta Színházban, a Magyar Demokrata Fórum összejövetelén.
Megjelent 1988-ban a chicagói SZIVÁRVÁNY-ban, és a budapesti LIMES 1989. évi első számában.
Ez a tanulmány indította el a közép-európai egyetem(ek) szervezését.
Az írás keletkezéstörténetéről lásd még Mécs Imre írását a Beszélőben:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése