2012. március 28., szerda

Új tudományág - és legendárium

Valami pozitívumot keresve az egyre cifrább ügy tegnapi fejleményeiben - Dr. Plágium – Schmitt P. áldoktor azt találtam írni, hogy páratlanul izgalmas bölcsészi-szociológusi kutatási téma lehetne a Schmitt-plágium ügye, társadalmi-politikai vonatkozásainak teljes körű feltárásából remek valódi disszertációt lehetne írni. Ma már azt is tudom, mi annak a tudományágnak a neve, amely az effajta ügyeket vizsgálja: egyrészt magát a plagizálást, másrészt az erre lehetőséget adó (netán ezt ösztönző) társadalmi körülményeket, harmadrészt – és leginkább – azoknak a politikai reakcióknak a természetét, amelyek egy ilyen ügyet öveznek.

De nemcsak a tudományágnak lehetne a neve, hanem annak a kialakulni látszó mondavilágnak is, amely révén az ügy egyre inkább eltávolodik a tények valóságától és átcsúszik a mesék és legendák, hitek és dogmák világába. Biztos vagyok abban, hogy a schmittológia megszületése nem egyszeri és nem spontán jelenség. Igaz, hogy egy szélhámos politikai tündöklésének és várható csúfos bukásának a története révén nyer megfogalmazást, de az is bizonyos, hogy a mai magyar viszonyokra roppant jellemző társadalmi igény és szükségszerűség hozta létre. 


2012. március 21., szerda

Apám újabb tyúkja


Constans Siverick:
Mese felnőtteknek, avagy:
Apám újabb tyúkjának története

Hol volt, hol nem volt, a Lajtán és Kárpátokon innen, volt egyszer egy Köztársaságtalanított ország és annak egy köztársaság nélküli köztársasági elnöke… Mesénk főhőse sokat próbált hős volt, igazi legény a gáton. Úgy forgatta a párbajtőrt, mint rajta kívül kevesen széles e világon. Nyert is lovagi tornát az Óperenciás tengeren innen (Münhenben) és túl (Mexikóvárosban) is.
Ám amikor az ifjonti hév elfogyott, hősünk új pályára lépett, ahol szintén sikert sikerre halmozott.
De hősünk nem volt megelégedve számtalan fényes sikerével, és a sportolói babérok mellé tudományos címre is vágott.
Telt, múlt az idő, és a tudományos babérokkal is koronázott, őszülő halántékú mesehősünkről egyszer kiderült: tudós címét bizony lopott anyagból szerezte magának, becsapva nagyhírű egyetemi urakat. Hősünk azonban szembenéz a vádakkal – kard ki kard! –, s váltig tagad: a vitatott mű minden sorát ő, csakis ő írta egyedül.
Itt most egy másik mese és annak párhuzama jut eszembe. A gyerekek jól ismerik azt másik mesét, a Lázár Ervinét: Bruckner Szigfridről, a költői versenyről és az Apám tyúkjáról. Akik mégsem ismernék, azok kedvéért felidézzük, hogy a Négyszögletű Kerek Erdőben kiírt versíró pályázaton Szigfrid költői elismerésre vágyott (engedjék meg, hogy ezt a részt hosszabban felidézzem):
„Ej, mi a kő! Tyúkanyó kend
a szobában lakik itt bent?
A reakció nem maradt el:
– Állj – mondta Mikkamakka, ezt nem te írtad!
– Hát kicsoda? – háborgott Bruckner Szigfrid. Ki az ördög írta volna, itt van, nézd meg a papírt, nem az én írásom ez?!
– Jó, jó – vágott közbe Mikkamakka –, de ezt már régen megírta Petőfi Sándor (…).
– Na jó – mondta Bruckner Szigfrid. – Tudok én mást is. (…)
Ej, kend, tyúkanyó, mi a kő,
itt bent lakik a szobában.
– Hahó – hadonászott Aromo – , ugyanazt mondod kitekerve! És ráadásul rím sincs benne.
– Rímnek kell benne lennie? – kérdezte Bruckner Szigfrid Mikkamakkát.
– Hát nem árt – mondta az –, de ne az Anyám tyúkját mondjad. Akárhogy forgatod, úgyis ráismerünk.
– Na jó – mondta Bruckner Szigfrid –, akkor nem az Anyám tyúkját mondom. Elkezdte:
Apám tyúkja. Írta Bruckner Szigfrid.
Ej, tyúkapó, mi a kő, itt bent
lakik a szobában kend?
– Megölni, lelőni, szétvágni, elzavarni, kirúgni, szétfűrészelni! – dühöngtek a többiek.
– Így nem lehet szavalni! – háborgott Bruckner Szigfrid.
– Bizony nem, mondta Mikkamakka. – Jobb is, ha abbahagyod. Itt csalással nem élsz meg.”
Eddig az idézet és a mese. A tanulság pedig, ha ezek után még lennie kell, annyi: nagy kár, hogy komoly, magukat tudósnak álcázó felnőttek már nem olvasnak meséket; talán ezért van az, hogy bár Bruckner Szigfridnek esélye sem volt a győzelemre, a meséken kívüli valóságban akár az Apám tyúkjával is babérokat lehet aratni.
Pedig jó volna ismerni a meséket, legalább a klasszikusokat, hiszen mennyi tanulság lakozik bennük! Például Andersen meséjéről a császárról meg az ő új ruhájáról, melyben mindenki: a dicső kamarás urak és más udvari emberek, sőt maga a császár is úgy tett, mintha nem azt látná, amit lát, mert ellenkező esetben, hogy a klasszikus meseírót idézzem: „a többiek a tisztségére méltatlannak vagy földbutának tartanák” őket.

Vendégposzt. Írta: Constans Siverick

2012. március 20., kedd

Kocsma a magasban

„Hölgyeim és uraim, van szerencsém bejelenteni, hogy Illyés Gyula nagyszerű utópiája, a haza a magasban immáron megvalósult. Úgy hívják, hogy internet.”
 

Kocsma a magasban

 

Ha rászánnám magam, hogy süssek egy virtuális tortát, azon most tíz gyertyaszálat kellene meggyújtanom: épp tíz éve vagyok internetes ember, és nem csupán abban az értelemben, hogy ennyi ideje rendelkezem világhálós kapcsolattal, hanem – és főként –, amiatt, hogy kereken egy évtizede készítettem el első irodalmi weboldalamat. „Ez a honlap nem kárpátaljai, hanem irodalmi” – mondogattam akkoriban, összhangban megváltozott felfogásommal: abban az időben már nem a művek „helyi értékekben”, hanem általános esztétikai normákban igyekeztem gondolkodni. Hogy nézeteim formálódásában az internetnek nagy jelentősége volt, az bizonyos, amint az is, hogy az összefüggés fordítva is fennállt: kitágult szemléletemhez a világháló sokkal inkább alkalmasabb közegnek bizonyult, mint bármilyen korábban megismert.

„Hölgyeim és uraim, van szerencsém bejelenteni, hogy Illyés Gyula nagyszerű utópiája, a haza a magasban immáron megvalósult. Úgy hívják, hogy internet.” – hökkentettem meg a javarészt határon túli magyar írókból álló hallgatóságomat egy ekkoriban rendezett tanácskozáson. Amit mondtam, szinte szentségtörésnek hatott (talán még súlyosabbnak, mint amikor a tokaji Rákóczi-pincében rendezett borkóstoló idején egy felszolgálótól azt kérdeztem: „Tessék mondani, sör nincs?”), mert hiszen a népben és nemzetben gondolkodás fogalmaihoz szokott fülek számára az internet szinte szitokszónak számított. Bár kevesen ismerték, mindenki úgy tudta, hogy a világháló a globalizmus és kozmopolitizmus melegágya, valami olyan szörnyűség, amely egyáltalán nincs tekintettel nemzeti értékeinkre, pláne sérelmeinkre, ezért jóérzésű magyar író nem él vele, leginkább lenézi, megveti, s ha azt mégsem, arra azért semmiképpen nem vetemedhet, hogy nagy nemzeti költőnk magasztos szimbólumával összefüggésbe hozza. A lelkünk magasába emelt haza eszmei kategória, mibennünk épül, nem pedig valami ördöngös technikai találmány révén. A „tizenötmillió magyar” toposzát oly gyakran elzengők másképpen képzelték a határok fölötti összeborulást. Holott épp az elválasztó korlátok megszűnéséről beszéltem én is: ha valahol, akkor az interneten egymásra találhatunk, összefoghatunk, hiszen a hálóvilágot nem szabdalták fel Trianonban, nincs vízumkényszer, nem panaszkodhatunk semmiféle diszkriminációra, nincs szükségünk sem egyes, sem kettős állampolgárságra, egyenrangú és azonos esélyekkel rendelkező netpolgárok vagyunk mindannyian, miénk a pálya, a cybersztráda, csakis és kizárólag rajtunk múlik, mire használjuk, hová megyünk rajta, mit gyűjtünk be általa, és mit adunk át magunkból. Ha létezik a földrajzi, politikai, gazdasági, társadalmi megosztottságok fölötti virtuális Magyarország, akkor az bizony ott van fenn az interneten.

Eleinte nagyon csodálkoztam azon, hogy saját pátriámban milyen kevesen ismerték fel a világháló adta lehetőségeket. A saját jól berendezett identitásukba beleszokott írótársak sokáig idegenként mozogtak a digitális világban, nem volt kedvükre a gyors és intenzív információcsere, nem voltak felkészülve a külső visszajelzésekre, zavarta őket, hogy nem élhettek begyakorolt gesztusaikkal. Megszokták, hogy hallgatóságuk, olvasóközönségük úgy kezeli őket, mint a sorsavert magyarság szószólóit, kölcsönösen azt kapják, amit elvárnak egymástól: hitbéli megerősítést, biztatást a hősi kitartásra, a mégis megmaradásra. Magyarnak én itt születtem; a haza nem eladó; ez a táj bölcsőm és szemfedőm; hazaárulás minden terpeszállás; csak őrizz meg bennünket, édes, édes anyanyelv – mondták évtizedeken át a kárpátaljai költők (olykor még én is), közönségük pedig bepárásodott szemmel mindezt jóváhagyólag visszaigazolta.

Az interneten végre felszabadulhatunk – érveltem hallgatóságomnak –, érdemi dolgokkal foglalkozhatunk, hiszen senki sem volt kíváncsi a kisebbségi nyavalygásra. A hősi pátosz nevetségessé válik ott, ahol minden ködös eszmény mellé odakerülhet a józan ellenérv, ahol a hősi kitartásra így kérdeznek rá: és hol van a teljesítmény?

Nem arattam osztatlan sikert az előadásommal. Be kellett látnom, a világhálón valóban nem találják kisebbségi kuckójukat azok, akik ódzkodtak az egyenrangú megmérettetéstől. Beszélnek a magyar kultúra egyetemlegességéről, de valahogy úgy képzelik, hogy ebben a nagy egészben ők majd mégis megtartják a saját félreeső, más normákat érvényesítő ficakjukat.

Amikor itt lenne rá a lehetőség, a legtöbben talán ezért óvakodnak attól, hogy a magyarok virtuális hazáját belakják, tágasságát magukévá foglalják, mert megszokták csigaházukat, azt, hogy mindig visszahúzódhatnak hátrányos helyzetük mögé, megszokták, hogy elzártságukra hivatkozva felmentést kaphatnak bizonyos ismeretek és kihívások alól. Sebeiket felvakarva bármikor bizonyítani tudják a sérelmeiket, begyakorolták a hagyományos metaforikus kommunikációt – dehogy akarnak ők a rohanó nagyvilággal szinkronba kerülni.

Internetes korszakom elején legalábbis ez nagyon így látszott. Azóta sok minden megváltozott. Igaz, hogy kívülem egyetlenegy kárpátaljai írótársam sem tartotta fontosnak, hogy műveit a neten mindenki számára elérhetővé tegye, igaz, hogy a legutóbbi időkig kívülem senki sem akadt, aki saját blog vezetésére szánta volna magát – de aztán csak megmozdult valami. Először is felnőtt egy új generáció, amelynek tagjai már magától értetődő természetességgel használják az új technikát, néhányuk éppenséggel irodalmi pályára lépett, így született pár blog, szakmainak és alkotóinak szánt oldal. A fiatalokon kívül néhány velem egyívású írótársam is megjelent a közösségi oldalakon, bát túl nagy aktivitást még nem mutatnak, de legalább jelen vannak.

Ez pozitívum. Viszont negatív irányban is megváltozott valami – és ennek alig van köze mindahhoz, amit eddig elmondtam.

Ha nyolc-tíz évvel ezelőtt (ezt merem állítani) az internet egyfelől a szabad gondolkodás színtere volt, másfelől mutatott bizonyos „elitista” jelleget – ez mára megszűnt. Most ebből persze kihagyom a kezdettől jelen lévő és ma is tobzódó szex- és pornókínálatot meg a legolcsóbb bulvárt. Mert ami viszont ezen kívül elérhető volt, az valamennyire válogatott anyagnak látszott. Eleinte leginkább azok ismerték fel a net fontosságát, akik a szabad információáramlás, a liberális szellem, a szabad értékválasztás hívei voltak, ekként játszottak közre az olvasnivalók közzétételében, ekként viselkedtek. (Ez motiválta az én nagy lelkesültségemet is.)

Ma az internet, korábbi jellegét már-már elveszítve, gyakran inkább a kőkemény önérvényesítő csoportérdekek, a szívós önérték-sulykolók színterének látszik. Az interakciókat gyakorta már nem is „az utca” hangja uralja, hanem egyfajta acsarkodó kirekesztés, valamiféle szellemi futball-huliganizmus, amely sajnos sokkal látványosabban van jelen, mint a korábbi tolerancia. Az internet ma nem békés kávéházra, hanem gyakran az egymásra acsarkodók kiabálásától zajos kocsmára hasonlít.

A nagy egymásra találás lehetősége és a végtelen tágasság helyett ma már én is inkább a csendes kis webes zugolyaimat keresem a szédítő sztrádán.

Talán ez a legfőbb oka annak, hogy nem gyújtok gyertyát a születésnapi tortámon.